Hogyan lettem légiutaskísérő…? (13 +1 Bónusztrekk)


Lenni vagy nem lenni…

Photo by Artur DancsMikor Minnával kiléptünk a French Building forgóajtaján a Fifth Avenue-ra a hóviharba, be kellett látnunk, végtelenül sok veszélyt rejtegetne magában egy kalandos séta elegáns tűsarkújában a szállodájáig, ezért biztonságos helyre, az épület bárjába tértünk be legott. S mivel nem illenék egy bárban csak potyán szívni a méregdrága belvárosi levegőt, gyorsan intézkedtünk valami jóféle borok ügyében.

Annyira jó ez a bevezető mondat, hogy egy barátom azt mondta rá, egy regényt is kezdhetnék vele. Én azonban nem kezdek most bele egy regénybe, hanem csak onnan folytatom a légiutaskísérős mesét, ahol novemberben abbamaradt a szó mindenféle értelmében.

Január derekát tapostuk, és kifejezetten örültem, hogy az otthon, családi körben eltöltött ünnepek után New Yorkba visszatérve épp itt találom Minnát is. Szupervizorunkkal ugyan novemberben is volt alkalmam egy sör mellett elfilozofálni az egyik kis belvárosi ír kocsmában a politikáról és egyéb huncutságokról, aztán meg időközben üzenetekben is, a mostani jelenléte azonban bíztatólag hatott a helyzetre nézve. Merthogy helyzetben voltunk…

A helyzetet elsőként egy (New York-i idő szerint) éjszaka igazgatónk, Hannu levele vázolta elénk őszintén és lényegretörően. Történt ugyanis, hogy lázasan készültünk vizsgajáratainkra az akadémiai kiképzést követően visszatérve Helsinkiből, és már mindenki repesve várta a novembert, egyrészt, mert elkezdhettük álmaink munkáját, másrészt meg végre pénzt is keresünk, hiszen a kiképzésről visszatérve két hét fizetetlen pihenőn voltunk, hogy előkészíthessük magunkat a nagy utazásokra. Korábbi munkahelyét pedig addigra szinte mindenki otthagyta. A vizsgajáratok november elsejétől kezdődően minden nap hármunkat vettek volna górcső alá. Lényegében egy valós New York – Helsinki – New York járaton kellett élesben teljesítenünk instruktorok, szupervizorok szigorú tekintetei előtt, hozzászokni a körülményekhez, a tennivalókhoz és feladatokhoz, áttekinteni a valós járaton mindazt, amit az iskola megtanított nekünk alaposan. Persze, leszámítva a jól begyakorolt zuhanásokat és mindenféle incidenseket.

Elsejére ábécérendben lányaink közül hárman szerepeltek a listán, az én vizsgajáratom november 2-a lett volna Eduardoval és Francoval. Az első járathoz Minnát vártuk New Yorkba, aki a három lánnyal elkezdi a vizsgajáratok egy hetes sorozatát. Minna Halloween estéjére meg is érkezett, de őt Hannu imént említett levele előzte meg, aminek a címzése ez volt: „ A helyzet, ahogyan most fest”… és amiből egyértelműen megtudhattuk, hogy a cégnek törölnie kellett mindannyiunkat a novemberi programból meghatározatlan időre, ugyanis a szakhivatal visszautasította nem-európai kollégáim munkavállalási engedélyeit. „A helyzet nem olyan, amilyennek reméltük, de fellebbezünk, és az összes lobbinkat megmozgatjuk az ügy érdekében. Ez azonban heteket fog igénybe venni, addig azonban nem számolhatunk veletek, mint munkaerővel…” A levelet Mike látta meg először, és noha korábban hozzászokhattam éjszakai üzeneteihez, a hosszas kihagyás kapcsolatunkban joggal emelt bennem kérdőjeleket, amikor hajnali háromkor sms-üzenetem jött elveszettnek hitt cimborámtól, amiben azt adja tudtomra, hogy szomorú. A mai világban ezeregy oka is megvan az emberfiának szomorúnak lenni, Mikey azonban nem tartozott azon ismerőseim közé, aki túl sokat forgatta szájában az élet dolgait, a legtöbbet úgy nyelte le, ahogyan volt. Nem hiába hangsúlyozta mindig is olyan kitartóan, hogy nem tervez semmit, hanem csak hagyja magát az árral sodródni, és így mindig kialakulnak a dolgok. Hogy most mégis szomorúságáról tájékoztatott, ráadásul olyan időpontban, amikor az ember legfennebb is csak legjobb barátait zaklatja lelkiállapotának alakulásával, szöget ütött a fejembe. De amint elolvastam igazgatónk levelét, nekem is tágra nyílt a szemem, és sok álmatlam éjszakám egyike következett, és immár örömmel töltött el, hogy ott volt Mike, akivel szomorúságomat magam is megoszthattam. Ketten bámultunk a nagy New York két különböző szegletében a képernyőnkre, és a levélre, ami tudtunkra hozza a szomorúságunkra okot adó hírt. Nem csoda hát, ha az első géppel érkező Minnával estére találkozót beszéltem meg. Mintha azt reméltem volna, hogy a nyolcórás út során majd valami megváltozik, és Minnánk cigánykerekeket vetve fog a Kennedyről a városig bejönni. De főnökasszonyunk ennél sokkalta fáradtabb volt, és amikor elébe mentem a szálloda bejáratához, meg is kért, csak valahova a közelbe menjünk el egy röpke sörözésre és valami falatozásra, ugyanis teljesen szét van esve a nap eseményei és a ledolgozott repülőút nyomán.

–          Van ebben a döntésben elegendő politika ahhoz, hogy joggal aggódni kezdjünk?… – kérdeztem rezignáltan.

–          Ha valami, akkor az van benne. De még annyi minden más is… – sóhajtott fel – Amiben bízunk azonban az, hogy a cég nem hagyja magát, és a fellebbezésre kemény érvelést, befolyásos lobbit fogunk bevetni a Munkaügyi Hatóság előtt.

–          Mert ők nem akarnak amerikaiakat…?

–          Inkább úgy fogalmaznék, hogy ők európaiakat akarnának, olyanokat, akik munkanélküliek…

–          De hisz ez az állás New Yorkhoz kötődik, és a feltétele, hogy az, aki elvállalja ezt a munkát, itt éljen, és itt adózzon.

–          Ők ezt nem így látják, hanem nacionalista szempontból…

Az éjszakába nyúló beszélgetés egyértelművé tette számomra, hogy az európai jobboldali mellveregetések és politikai csatározások áldozatai lettünk. Én magam meg úgy csöppentem ebbe bele, mint a légy a vasárnapi húslevesbe. Magam ugyanis európai dokumentumokkal és amerikaiakkal is rendelkezem, ezért semmi akadálya nem lett volna elméletileg a munkavállalásomnak, viszont én voltam az egyetlen, márpedig egy ember nem lehet legénység mindaddig, amíg félkörbe nem tudok állni a fotókon és „bázist” sem alkothatok egymagam.

–          Pontosan ma mondtam fel szó szerint a családnál, akiknél gyerekcsőszként dolgozom – szomorkodott Mikey – és hogy örültem, hogy azoktól a kis pokolfajzatoktól megszabadulok.

–          Visszamegyek Ciprianihoz, nekem lakbért kell fizetnem, étkeznem, ruházkodnom kell – jött egykori szobatársam, Emilio jajveszékelése is.

–          Na, legalább jól kiszörfözöm magam – így Bo, aki Californából a dolgok napsütéses oldalát igyekezett elénk tárni.

–          Én meg visszamegyek felszolgálónak a partiszervízhez – sírt Alexa.

–          Na, a sörtrolli-terv egy kicsit elnapolódott – csettintett Winston.

–          Az élet tele van előre nem látható akadályokkal, de Isten fenn van, és mindent lát, majd a kellő pillanatban közbelép… – zúdított „Reply All”-ban közhelyzuhatagot ránk Tatjána, akit mindig csak annyira láttam értelmesnek, mint azt a fehér csirkét, akit valamilyen okból (akkor jól megalapozott érvekkel alátámasztva) Bakuczlacinak szólítottam kölyökkoromban Mama baromfiai közt.

–          Egyszer s mindenkorra, mindenki vegye tudomásul, hogy ezt nem lehet velünk csinálni – fortyant fel Xaver, és látni véltem strandpapucsában ugrálni, mint egy elmebeteg szöcskét, mint amikor első nap megérkezett a kiképzésre – Ez nevetséges! Kérem, azonnal mondják meg, hogy mennyit fizetnek ezért nekünk, és hogy jár-e kiszállási díj azért, hogy otthon maradunk, és…

–          Neked lehet, hogy fizetnek, csak tűnj el! – dünnyögte Lucille szintén Californiából egy pohár bort szürcsölgetve, és nem leplezve, hogy Xaver iránti indulatai változatlanok maradtak.

Napokon belül értesítést kaptunk a dolgainkat Amerikában egyengető Valerie asszonytól, hogy a légitársaság úgy döntött, alapbérünket mindenképpen folyósítja a novemberi hónapra, amíg az adminisztrációs herce-hurca zajlik. Örömömben a hirtelen jött vakációt kihasználva hazautaztam, megkönnyítve így a magam számára a várakozást.  Úgy váltottam repjegyet, hogy akkorra érjek vissza New Yorkba, amire a dolgok számításaink szerint megoldódnak. November vége felé aztán éppen visszaindulóban, csomagolás közben ért még odahaza Hannu újabb olyan levele, ami Mikey-ből szomorúságot váltott ki: „A Munkaügyi Hatóság nem vállalta, hogy megmásítja korábbi döntését, viszont érveléseinket meghallgatták, és azt javasolták, fussunk mégegyszer neki tiszta lappal, és másodszorra sikerülni fog. Ezt tesszük most.”

Az európai hatóság ugyanis azt akarta, a cég hirdesse meg újra az állásokat, és most legyen lehetősége mindenkinek a világon jelentkezni rá, de főleg Európában.Ha ezt megteszik, akkor a mi csapatunknak is zöldutat adnak egyúttal. Egyféle egyezkedésnek tűnt, de mivel még legalább egy tucat emberre szükségünk volt mindenképp, senkinek nem esett nehezére a hatóság kedvére meghirdetni újra az állásokat a New York-i pozícióra. Ezzel együtt amerikai és karibi kollégáimat felszólították, ismét vonuljanak fel a konzulátuson New Yorkban, és újra adják le kérvényeiket az európai munkavállalásra.  Ekkor már mesebeli összegekre rúgott a pénz, amit akár az ablakon is kiszórhatott volna a cég, ugyanannyi haszna lett volna. Hiszen hasznunkat sem vette, folyamatosan költötte is ránk a pénzt, és még egy újabb munkavízum kérvényezési folyamatot is támogatnia kellett anyagilag. Kollégáimnak meg akár Floridából, akár Californiából saját költségen New Yorkba kellett repülni ügyet intézni.

Mint említettem, én odahaza voltam, és New Yorkba készültem visszautazni, amikor a lelombozó hír érkezett, de a repülőjegyem átírása akkor már többe került volna, mint maga a jegy, ezért visszarepültem New Yorkba, s eldöntöttem, hasznosan fogom az időt eltölteni, és valami alkalmi állást keresek. Karácsonykor mindig nagy a kereslet a szezonmunkásokra. Igaz, a mi esetünkben nem lehetett tudni, meddig tart az áldatlan állapot, egy hetet, kettőt vagy akár nyolcat is… Hamar rá kellett azonban ébrednem , hogy új munkahelyre senki sem fog olyan embert alkalmazni, akire nem tudja, meddig és milyen körülmények között számíthat.Így aztán pár eleve kútbaesett próbálkozás és egy Lufthansa interjút követően, amelyről én magam sétáltam ki, amikor rájöttem, eszementség lenne belefogni egy újabb kiképzésbe és két hónapos papírmunkába egy ideiglenes állásért, hisz ha addig nem oldódik meg a mi ügyünk, abból nem lehet megélni, ha pedig megoldódik, akkor meg tárgytalanná válik – letettem az alkalmi munkavállalásról, és eldöntöttem, hogy az élet adta nagy vakációmat most legalább jól kihasználom. Így visszacsomagoltam a fogkefémet és a pizsamámat, és karácsony másnapján visszarepültem jóanyám családi fészkébe.

„ Bíztató jelek érkeznek a hatóságoktól – kaptuk a levelet december végén januári munkabeosztás helyett – és meghirdettük az állásokat világszerte, jeletkezzen, aki csak akar, hogy a hatóság cserébe a ti engedélyeiteket végre aláírja. Amint ez megvan, azonnal beütemezzük a vizsgajárataitokat, addig is türelmeteket kérjük…”

De hogy meddig, azt továbbra sem lehetett sejteni sem. És nemcsak december, de már január is elmúlt forma, amikor kissé reményvesztetten visszaérkeztem New Yorkba.

–          Ha új állásajánlatot kapok, én feladom – vallotta be Mike.

–          Magam is erre kényszerülök – tettem hozzá…

–          Nagyon kibabráltak velünk, szerencse, hogy megmaradt a munkahelyem… – jelentkezett be a társalgásba Francescánk.

–          Ez tűrhetetlen! Fel kell lázadni! Ilyen jellegú diszkriminációt nem szabad tolerálni. Nekem elegem van, én eddig Balin voltam barátaimnál, de mostmár nincs, mit tennem, valahova mennem kell….

–          Remek hely, maradhattál volna ott is mindenki megkönnyebbülésére… – így Lucille, aki egy pohár bor mellől hallgatta a beszélgetést valahonnan a Csendes óceán partjáról – Bár, szegény barátaid!

–          Az nem merült fel benned, hogy például hazamenj? – érdeklődött Winston.

–          Ez nem ilyen egyszerű…

–          Mert még anyádnak is terhére vagy – sziszegte Estefania, aki nagyon ritkán szólalt meg ezekben a hónapokban, de akkor célratörően.

–          Az élet tele van kihívásokkal…. Az élet tele van előre nem látható akadályokkal, de Isten fenn van, és mindent lát, majd a kellő pillanatban…

–          Tudjuk, közbelép… – csapta le Lucille.

–          És azt is jól tudjuk, kedves Tatjána, hogy teneked nehéz, mert te olajban sült dolgokat nem eszel, és a salátaöntetben meg laktóz van, ami nem jó, te meg ugye húst nem eszel… – folytattam a gondolatot.

–          Te ezt honnan tudod?… – csodálkozott rá amaz.

–          Bakuczlaci… – morogtam.

A feszült összeszólalkozásokat Minna szakította félbe:

–          Egy kis jóhír Helsinkiből: jófelé alakulnak a dolgok. A hatóság lekérte az adataitokat és eredményeiteket, ugyanakkor azokét is, akiket kinéztünk az előválogatások során. Holnap New Yorkba érkezem a személyzeti igazgató úrral.

–          Interjúvolni az újakat?

–          Igen, biza… – mosolygott derűsen. Ugyanakkor kis rossz hír is van: mindannyiunk kedvenc főnöke, Hannu elhagyott bennünket. Legalábbis ideiglenesen.

A hóvihar ellenére a gép sikeresen landolt, és Minna szorgalmasan interjúvolta az alanyokat, estére pedig találkozót beszéltünk meg a belvárosban.

–          Nem tudok a hóvihar miatt Staten Islandről bejönni Manhattanbe veletek találkozni – sopánkodott Eduardo telefonon – de mondd meg nekik, hogy remélem, valami lesz ebből a mi dolgunkból, mert én visszautasítottam a US Airways munkaajánlatát, és én elsírom magam mindjárt!…

–          Részemről is mondhatod, hogy nagyon csalódott és reményvesztett vagyok – szomorkodott az én amúgy mindig életerős és vidám Mikey barátom.

Így kerültünk aznap este a hóvihar szorításában az irodának otthont adó ötödik sugárúti French Building földszinti vendéglőjébe, amiről a mese elején említést tettem.

–          Látom, nem számoltál a hóval… – mutattam a tűsarkúra.

–          Elegáns akartam lenni az interjún a jelentkezőknek… – kacagott Minna.

–          Hogy állnak a dolgok? – tértem egyenesen a lényegre, amikor a borok felett megszületett a döntés.

–          Jól. Ha már itt vagyunk…Napok kérdése az engedélyeztetés. Persze, a munkába állásotok akár február végéig is elhúzódhat.

–          Ez mostmár nem oszt-nem szoroz, csak biztos legyen… – mondtam halkan.

–          Őszintén egyetérzek veletek… Ez nehéz meccs volt. És a sajtó túlzottan is felkapta az ügyet, emiatt mostmár a döntést amiatt is késleltetik, hogy mindenféle támadásra felkészüljenek érvelésekkel, mert nem csak a minisztériumok felé, hanem a nyilvánosság felé is el kell ezzel a döntésükkel számolni. Ha rábólintanak, akkor is, ha nem, akkor is.

–          Előfordulhat…?

–          Nem. Nem valószínű…A személyzeti igazgató holnap vissza is repül, hogy találkozzon velük, és leadja a mai interjún kiválasztottak adatait is. Tudsz olyanokról, akik esetleg visszaléptek, máshova mentek el dolgozni időközben?

–          Nem tudok, de nem lepne meg. Nehéz hónapok voltak ezek.

–          Nagyon sajnálom. Őszintén…

–          És Hannu?

–          Egy éves fizetésnélküli szabadságot vett ki, és Balira költözött, búvároktató… és a magánéletét egyengeti.

–          Egy év…?

–          Én is azt érzem, hogy több lesz az. Ha egyáltalán visszajön…

Éppen negyedik hónapja volt annak, hogy az akadémiát elhagytuk, amikor megérkezett a hír, hogy a zöldjelzés megnyitotta végre előttünk az utat. Névsorlolvasáskor három hiányzóval kellett számolnunk. Ian a US Airways állásajánlatát fogadta el éppen aznap, amikor a jó híreket kaptuk. Xaverról nem tudtuk, hova lett, de többet nem hallottunk róla. Bo szerint valahol megverték a nagyképűsége miatt, és kirázták a papucsából. Brittney bébink, a csapat szőke tinieszű bombázója pedig Franciaországban kezdett ez idő alatt új életet valami-oktatóként.

Tizennyolcan folytattuk, hát, a közös utat együtt, és kezdhettünk el izgulni a márciusi vizsgajárataink miatt.

Reklámok

6 hozzászólás (+add yours?)

  1. Eva Szekely
    Már 07, 2014 @ 12:34:42

    Nagyon orulok hogy vegre sikerul megkapni az engedelyt. Tetszett nagyon ez a reszlet is,most meg varom a tobbi izgalmas reszeket.Biztos vagyok benne, hogy a repulon lesz reszed eleg sok izgalomban!

    Válasz

  2. Papp Levente
    Már 07, 2014 @ 15:55:03

    Jó volt olvasni. Holnap pedig ismét JFK-HEL…. Örülök neked, barátom! 🙂

    Válasz

  3. Gábor József
    Már 08, 2014 @ 01:46:59

    No látod? Mondom én: Utólagosan olvasva is izgalmas az írás. Bár tudjuk a folytatást, olvasva a történéseket úgy szurkolunk neked, mintha saját magunk élet-halál dolgairól szólna. És látod? Ezeknek az írásoknak azontúl, hogy olvasmányosak az a legnagyobb erénye, hogy magad mellé állítasz bennünket. Nem lehet neked nem szurkolni, örülni, ha örülsz…aggódni, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Egyszóval: Sokan kedvelünk téged, Artur! Magad mellé állítottál bennünket, barátom! 🙂

    Válasz

    • Art
      Már 08, 2014 @ 01:50:56

      Köszönöm!
      …Pedig nem csinálok én itten semmiféle mozgósítást, csak mesélek. Annak, aki vevő rá. Annak, aki szívesen tér be meghallgatni…

      Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: