“Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…”


Photo by Artur DancsAmikor ott álltunk a beszállókapu előtt, olyan hihetetlen volt, mintha álmodnánk, ugyanakkor olyan végtelenül természetes volt, hogy négy és fél hónapot követően mégiscsak „egymásnak rendelt” bennünket a sors és a Crew Planning Eduardóval és Francóval. Olyan fess és feszes úriemberek voltunk a 8-as terminál alkonyában, hogy a porszem kétszer is meggondolta, ha arra járt, meg merjen-e pihenni az egyenruhánkon.

–          Csípj meg és mondd, hogy nem álmodom… – mondogattuk egymásnak, miközben ott feszengtünk a finn légiutaskísérő csapatra várva.

Tizenkettedmagunkkal voltunk utaskísérők a csudiszép gépen, leparoláztunk a pilótákkal is, majd ügyesen elfoglaltuk pozícióinkat. Elfogult vagyok a repülőgépekkel, nekem jobbára mind szépek, de az Airbus A330-ast most kifejezetten meseszépnek láttam, egy kedves kis ékszerdoboznak, ami ráadásul roppant okos is, nem csak jól felépített. Jobb túlesni a nehezén minél hamarabb – ezt mondogattam magamban, amikor első osztályra osztottak be. Azt tudni kell, hogy ez egy más világ, sok esetben azok, akik itt utaznak, nem ugyanabban a világban élnek, mint mi, földi halandók. Ettől néha könnyebb, és néha pedig pokloknyival nehezebb, mint egy átlagos turista osztályos utassal „elbírni”. Az is tény, hogy ezek azok, akik dollárezreket fizetnek egy-egy jegyért, csak hogy kényelmesebb székben ülve pezsgőt ihassanak egész úton, jobbnal-jobb séf-menükben válogathassanak, és hogy akkor nyomhassák meg kedvükre a hívógombot, amikor úgy akarják. Persze, a hívógomb nyomogatása az utast minősíti elsősorban, és rutinos utazók ezzel tisztában vannak, s azzal is, hogy mindenképp egész úton ott vagyunk velük, s ha nem most, akkor pár perc múlva elhaladok mellette, felesleges ráragasztania ujjait a hívógombra, ettől senkinek sem lesz jobb. Az első osztályú felszolgálás sokirányú és roppant időigényes munka, épp ezért gyorsan kell dolgoznunk, hogy utasaink mihamarabb pihenőre hajthassák fejüket. Ilyenkor a legkevésbé sem kívánatos, ha valaki a hívógombot nyomogatja. De az én 3A-m erről nem akart tudomást venni:

–          Mondja… – fordult felém kedves, de szigorú tekintettel az öregúr – meg tudná oldani nekem, hogy átugorva ezeket a procedúrákat én MOST megkaphassam a vacsorám. Aludni szeretnék mihamarabb…

Ezerfelé kellett épp rohannom, de hirtelen az villant eszembe, amit tanítottak: első osztályon NINCS lehetetlen. Bólintottam, és leadtam gyors iramban a rendelést, s mialatt térültem-fordultam, a kollegina oda is készítette a feldíszített tálcát. Az öregúr békés elégedettséggel mosolygott a vacsorájának, és miután tovafutottam egyéb dolgaim után nézni, máris megkondult a hívógombom.

–          Kinek vitted az imént a tálcát, aki korábban kérte a vacsorát? – kérdezte a kolléganőm a konyhában sürgölődve.

–          3A-nak. De már megint hív.

–          Micsoda??? 3A ?…

–          Igen.

–          Azzal nagyon vigyázz, nagyon fontos személy. Nem tudom, ki az, de be van a listámon keretezve a neve, hogy nagyon oda kell rá figyelnünk.

–          Odafigyeltem, már perecet is vittem neki – kacagtam fel, miközben ismét odalibbentem a mosolygós, de szigorú öregúrhoz. Elégedetten majszolta a vacsorát, miközben felemelte a tekintetét, és közelebbről megnézte a nevemet, és így szólt:

–          Uram… mi lett a kis palackokkal?

–          Kérem?… Milyen palackokkal?

–          Hát azokkal a kicsikkel – és kezével mutatta a méretet – Maguk mindig szoktak ilyen kis félliteres palack ásványvizet adni nekünk… Ma senki sem ajánlotta ezt fel. Én biza, ezt nehezményezem.

–          Rendkívül megtisztel, hogy ezt figyelmembe ajánlotta, uram – szóltam – Kollégám éppen felszolgálja az italokat, de amig ő ideérne, én kerítek Önnek egy félliteres palackos vizet is.

–          Helyes. Helyes.  És egy kis füge desszertet is kérek dióval meg krékerrel.

–          Az is meglesz, uram – vágtam rám bár a leghalványabb lila gőzöm sem volt, honnan szedek én majd ehhez fügét.

A dolog azonban megoldódott, Sinikka, aki a konyhát kezelte bekötött szemmel is tudta, honnan kerítsen fügét dióbéllel és a krékereket is szépen elhelyezte egy Marimekko dekorban, én pedig vidáman egyensúlyoztam a 3A-hoz, aki gyermeki izgalommal emelte le az ezüst tálcáról a csemegét, és hálás tekintettel fordult felém:

–          Percek alatt megeszem, majd le is fekszem, kérem, reggelig semmi szín alatt ne zaklassanak.

–          Ez megoldhatónak tűnik, uram – biccentettem.

Közben befejeztük a felszolgálást az egész osztályon, már csak desszertek, borcsemegék, nasik voltak napirenden, az én 3A-m addigra kihúzta ágyát, békésen befordult, magára húzta a zöldpettyes takarót, és elszenderedett.

Valamikor hajnal tájban, amikorra mindenki elcsendesedett Sinikka odaintett a konyhába maga mellé, és egy derekasan megpakolt tálcára mutatott:

–          Mielőtt lefekszel, valamit vacsorázz, van mindenből elégséges. A legjobbakat válogattam oda neked, de nézz körül, amit látsz, megehető.

Dehogy volt nekem erőm és étvágyam akkor. Izgalmam akkor kezdett kicsit alábbhagyni, és a jól végzett munka kellemesen elfárasztott, az a 45 perces pihenő, amit kiszabtak nekünk, pontosan kapóra jött. De tudtam, hogy nem csak jogom, de kötelességem is enni, és minden pillanatban tettrekészen lenni az út során, ezért a tálcát magam elé húztam, és nekiláttam. Valami sovány – és jól elkészített disznóhúsra gondoltam. Mesterszakácsaink jogvédett menüi sok elismerést hoztak már a cégnek, mint ahogy a szigorúan válogatott boraink is. Akkor kezdett az agyamon végigfutni a menü, amit fejünkbe táplálunk az út előtt, és igyekszünk megjegyezni, melyik az érvényes menüopció Európa felé, s melyik az, amelyik visszafelé van terítéken. Valahogy nem egyezett disznóval egyik sem. Sokára esett le, hogy amit eszek, tulajdonképpen lazac. Betegesen tiltakozom a halak és a tengeri herkentyűk ellen, és ez a felismerés csak felerősítette bennem a vágyat, hogy az evést abbahagyjam. Csak olyan nagyon finom volt, hogy nem lehetett letenni. Hogy mégis letettem, annak Susanna, a főutaskísérünk  felbukkanása az oka. Mint kiderült, Hannu helyét a főnöki székben az irodában ő vette át, most pedig a gépen is ő volt a nagygóré.

–          Tudod… a 3A… – kezdte, miközben felém fordult.

Felszisszentem, mintha csalánba ültem volna, és majdnem eldobtam a tálcát is:

–          Persze… Sinikka mondta, hogy nagyon…

–          Igen, a miniszter úr nagyon fontos számunkra. Tőle függ ugyanis a cég sorsa. Közös érdekünk tehát, hogy nagyon jó véleménnyel távozzék…

–          Természetesen, azon vagyok, hogy … – de Susanna leintett:

–          Helyes. Nos, a miniszter úr, mielőtt nyugovóra tért a holnap reggeli nagyon fontos tárgyalása előtt a parlamentben, nem sajnálta az időt és fáradságot, hogy elektronikus levelet küldjön a Finnairnek.

Itt aztán elakadt a lélegzetem, mert féltem, hogy egy kis palack ásványvíz miatt most akár nagy bajba sodorhatom a céget. De a kocka el volt immár vetve, hang nélkül vártam, hogy a főnökasszony megossza velünk a levél tartalmát:

–          A miniszter úr azt írta, idézem: „Életem legjobb kiszolgálásában volt részem az Önök járatán, és ezt hálásan köszönni tartozom!” … Gratulálok nektek – mosolygott ránk Susanna – és az egész csapatnak!

Talán a nyelvi akadály volt az, ami némileg árnyékot vethetett ránk, hisz minden igyekezetünk ellenére a finn nyelvvel nem tudtunk olyan beható és mély kapcsolatot teremteni, amit társalgásnak nevezhetnénk, noha vidáman tudunk köszönni, és pár szóval is gyarapodtunk helszinki kiképzésünk idejéből. Az is igaz, a finnek többsége beszél angolul és valahol minden utassal megtaláljuk a közös nyelvet, de sokan éreztetik, hogy elvárnák tőlünk, hogy anyanyelvükön szóljuk hozzájuk. Erre egyetlen gyógyírt tudunk, s ez a kedvesség. Egy mosollyal eszméletlen dolgokat tudtunk mindig megoldani, s nem történt ez másként a repülőgépen sem. Vámmentes vásárlásnál tartottunk, amikor valaki felém fordult és kipirult, szép finn arccal azt mondta (vagy legalábbis nekem így hangzott) :

–          Abrakadabra!…

Mondom a kolléganőmnak halkan, hogy egy utas varázsol. Kérdi, miből gondolom, s mondom, mert abrakadabrált nekem valamit. A kollegina odalépett az említett nénikéhez, bólintott, majd szélesen mosolyogva tért vissza:

–          Nem varázslat – kacagott göndören – csak finnül mondta, hogy kér egy tasak salmiakkit!

–          Sajnos, én ezzel sem vagyok sokkal kijjebb a pácból, mert sejtésem sincs, mi az a salmiakki. Akkor maradjunk az abrakadabránál, és viszek neki Angry Birds-öt.

–          A salmiakki a sós finn gumicukorka – kacagott munkatársam, miközben előhúzta a szekrényből a kis piros tasakot a salmiakkival. Én pedig egy életre megtanultam ennek a nyalánkságnak a nevét, amit tanulós estéken sokszor nyakaltam be én is, de eszembe nem jutott elolvasni a nevét a tasakon.

Ugyanez volt egy másik kis Angry Birddel, egy finn kislánnyal, akinek üdítőt kínáltam, és ő mondta is, hogy „appelsiini”. Német és angol tudásom birtokában vidáman ismételtem: almalé, rendben. De a kislány mind izgatottabban ismételgette a fejét rázva:

–          Appelsiini! Appelsiini!

–          Adom-adom- ismételgettem én is, és jól teletöltöttem almalével a poharát.

A kislány durcásan nézett rám, és nem vette el:

–          Abrakadabra appelsiini!

–          Na, helyben vagyunk, megint varázsolunk! – morogtam magamban szélesen mosolyogva, és hirtelen letévedt a szemem a tálcámra, amin a gyümölcslevek sorakoztak. Az egyiken nagy betűkkel írta: Appelsiini. Ez volt a narancs… Cserébe egy egész dobozzal hagytam neki, de a kislány soha nem akart velem barátkozni aztán. A dobozt viszont eltette.

Annál barátságosabb volt egy pengőszemű kislány, akinek vakító kék nagy szemei voltak, és szülei áltak közrefogva ült egy középső sorban. A baba rendkívül élénk volt egész úton, és rendesen számon is tartotta minden tevékenységemet, és mindig oda botorkált a széken, arra az oldalra, ahol épp voltam, és ott visongva örvendezett és tapsikolt nekem nagyokat és kanyargósakat kacarászva. Anyja és apja is szépek, rendkívül szép északi emberek voltak, szőkék, kékszeműek, mint a kicsi is.

–          Nem tudjuk, mi lelte, aludni szokott, és nem lelkesedik általában senkiért sem ennyire – szabadkozott az anyuka.

A kislány nem átallotta azt is rámkiabálni, hogy:

–          Papapapapappapappppaaaaa!

Amikor alkalmam adódott, megálltam vele játszani vagy csak gügyögni, és egy roppant erős barátság alakulhatott így ki a kishercegnő és közöttem. A reggeli tejecskézés azonban kissé rárakott a fáradtságára és a repülés adta körülményekre, minekutána a kislány ügyesen telibehányta édesanyját tetőtől talpig, úgyhogy annak át kellett öltöznie. Apuka ezalatt hóna alá vette a nyöszörgő babát, és a széket, illetve annak környékét kezdte el takarítani a másik kezével. Egyik kolléga ugrott oda segíteni, de mondtam, saját ügyemnek tekintem az esetet, és a jelek szerint a kislány is beleegyezett ebbe, ugyanis felém tárta a karját, és kacagott is. Apukája zavartan nézett rám, de akkor a kislány már az ölemben volt.

–          Meglepő! Soha senkinek nem engedi, hogy kivegye a karomból… Egészen odavan magáért, uram… – magyarázta meglepetten, miközben takarított.

–          Óh, hadd szeressen, uram, hadd szeressen. Engem szoktak a babák szeretni. Tudja, nekünk titkaink, meséink vannak. Ezért van.

Nem voltam biztos benne, hogy apuka értette, miről beszélek, de hálás volt, hogy segítettem, a baba pedig vidáman csacsogott a vállamra simulva. Őszintén mondom, nem is érdekelt az sem, hogy amikor vissza készültem adni kékszemű apukának a kiscicababát, amaz ügyesen sugárirányba lehányta a komplett egyenruhámat. A drágát, amit akkor viseltem szolgálatban először. Beleértve fehéringet, nyakkendőt, nadrágot, feszes mellényt… mindent! Csak kacagtunk, és a baba is vidáman folytatta a reggelt, gondolom, már mindent kiadhatott magából, ami kikívánkozott. Kékszemú apuka és szőke anyuka pedig felváltva zengték a bocsánatkéréseket, és hogy remélik, hogy van tartalék ruhám. Nekem pedig eszemben sem volt emiatt aggódni, hisz tudtam, valahogyan a dolgok megoldódnak.

Miközben leszállásra készülve a hányást takarítottam magamról, hogy némiképp szalonképes maradjak a hátralévő húsz perces leszállási procedúrára, kollégám felhívta Susannát, és hőstettekről számolt be neki rólam, hozzátéve, hogy a harc, mint olyan áldozatokkal is járt, jelen esetben az egyenruhám bánja, ami ugyan szerencsét is jelent egy ilyen első úton, de véleménye szerint, mielőtt elkezdenék savanyú és elviselhetetlen szagot árasztani magamból, sürgősen ki kellene mosatnom a cuccaimat. Susanna a jelek szerint helyeselt a vonal végén, és megegyeztünk, hogy amint a Hiltonba bejelentkezem, a ruháimat leadom a laundry-szolgálatra.

Ilyen volt az érkezésem sok hónap után Helsinkibe, ahol Minna és Katri várt bennünket, két szupervizorunk, és a géppel szintén frissen érkezett nyolc ember, azok, akik a kiképzésre érkeztek, hogy majd tavasszal a mi sorainkat gyarapítsák. Nagyon szerettem volna barátkozni, és összeölelgetni mindenkit, de a ruha rajtam mind jobban kezdte eregetni a romlófélben levő étel nem kellemes szagát, ezért megsürgettem Eduardót és Francót, hogy a szállodáig meg se álljunk.

Amikor a portásnak, akit Adamnek hívtak, elmondtam a gondomat, szomorúan nézett rám:

–          Sajnos, a mosással elkéstünk, uram…Már 9-kor elmentek… – tette hozzá – de megnézem, mit tehetek! – és telefonált…

A beszélgetés finnül kezdődött, majd angolra váltott, hogy én is értsem:

–          Öt perc? Az lehetetlen. A szóban forgó ruha előttem áll – mondta elegánsan gesztikulálva a telefonba.

–          Öt perc?…Azonnal levetkezem – súgtam oda, és intettem, hogy ez semmiség.

Mire riadtan meredt rám, és a telefont leeresztette:

–          Levetkezik?…

–          Én le.

–          Az remek lesz! – mondta nem túl nagy meggyőződöttséggel, majd hozzátette – De tisztelettel kérem, ne itt tegye!

–          Erre magam is gondoltam, Adam, a Hilton bizonyára nem méltányolná ezt a produkciót, hanem majd a szobámban, csak ne valahány századikon legyen…

–          Az elsőn lesz uram, és a legjobb ötletnek azt tartanám, ha együtt futhatnánk…

–          Ezt komolyan mondja? És még a finnekről mondják, hogy visszafogottak!… Örömmel veszem, ha velem akar futni, de nem terveztem kocogást mára, talán holnap reggel…

–          MOST futunk együtt.

–          Most?

–          Felmegyek önnel a szobájába, és maga levetkezik…

–          Ó, máris szeretem ezt a hotelt! – kacagtam fel – Itt mindenki ilyen elszánt?! Na, jöjjön, Ádám, szaladjunk a szobámra.

Már a liftben elkezdtem vetkezni, a szobámat kinyitva belöktem a táskáimat, és folytattam:

–          Jöjjön be, minek állingál kinn?

–          Jobb lesz, ha hagyom kényelmesen, ám – hozzátenném – nagyon gyorsan levetkezni, uram.

–          Ilyen gyorsaságot sem kért még tőlem senki, kedves Ádám – lihegtem az ajtóm mögül.

–          Elnézést uram a sürgetésért – mondta mind nagyobb zavarban a fiú – csakhát az öt perc… Különben nem garantálhatom, hogy reggelre készen lesz az uniformisa…

–          Az pompás élmény lenne az utasaimnak is holnap, nem gondolja…? – kacagtam, és a Hilton Laundy tasakkal együtt kiadtam az ajtónyíláson a mosnivalót. Semmi egyéb nem maradt rajtam, csak a zoknim és az alsónadrágom.

–          Kérem, töltse ki a nyomtatványt, ami a szekrényébe van akasztva, és a másodpéldányt adja át nekem, uram, ha megtenné…

Megtettem, de mivel csak neki volt kéznél írószere, a megrendelőlapot az ajtó előtt töltöttük ki, annál is inkább, mert a finn felével felfelé nyitottam ki, és semmit sem értettem. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de az ajtó becsapódott mögöttem, így ott díszelegtem piros korcos fekete Calvin Klein boxeremben és fekete térdzoknimban a Hilton „légitársasági” emeletén a recepcióssal pusmogva:

–          Ádám, Ádám, látja…? Jobb lett volna, ha maga jön be, mert akkor csak maga lát engem neglizsében, így azonban az éppen érkező norvégok és svéd légiutaskísérő csapatok is.

–          Sajnálom, uram, majd segítek kinyitni az ajtót, és kártyájával kinyitotta a szobámat.

–          Én semmit sem sajnálok már, kedvesem, csak azt, hogy nem nézek ki jobban. Szerintem komolyabban kellene vennem a fogyókúrámat!…

Advertisements

6 hozzászólás (+add yours?)

  1. Eva Szekely
    Már 08, 2014 @ 20:10:48

    Elvezet volt olvasni 🙂

    Válasz

  2. Eniko Kollo
    Már 10, 2014 @ 06:26:07

    Nagyon tetszett,szinte resztvevoje voltam az esemenyeknek! Annyira izes,szorakoztato.Es igenyes.Na de ne dicserjem tovabb,hisz igy is a fellegekben jar!
    🙂
    🙂 Eniko

    Válasz

  3. Eniko Kollo
    Már 14, 2014 @ 07:06:29

    Mindenkeppen.Hisz ezert jarok,jarunk ide.
    Koszonom az elmenyeket!
    🙂

    Válasz

  4. Enikô Rozek
    Már 16, 2014 @ 14:40:13

    Nagyon szórakoztató.Képzeletben megelevenednek az események.

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: