Kilakoltat a postás nénink


Sok év óta – legalábbis, amióta sokat utazgatom – van egy fura stressz bennem hazatéréskor, hogy vajon mi vár rám. És olyankor nem feltétlenül a kellemes dolgok futnak át az agyamon, hanem mindenféle kellemetlenségek. Az idő pedig engem igazolt – bár lehet, éppen én vonzottam be a gondolkodásmódommal – és mindig kellemetlen apróságokat találtam hazatérve egy-egy hosszabb vagy rövidebb utamról. New Yorkban is addig volt csend, amíg nem tartoztam sehová, nem volt saját „adminisztrációm”, hanem csak úgy voltam. Időközben adófizető, a postai rendszerben hivatalos saját lakcímmel rendelkező, dokumentált New York-i polgár lettem ennek minden előnyével és hátulütőjével…

Ha belegondolok, mennyit bajlódtam én annak idején az elmhursti kínai sánta postásunkkal is, pedig, ha lassan is, de mindig kihozta, amit ki kellett hoznia. Manhattanbe költözve megváltozott az életem, mert van recepció is a házunk bejáratnál portásokkal, a postaládák pedig belül vannak, és a postás is úgy jár, hogy a portás engedi be, és szépen leadja a levelezést a portának, az irodáknak, és a lakókét a postaládákba szortírozza. Vannak szomszédaim, akik életüket a hallban élik, meg a multifunkci szobában, amit leginkább az egykori iskolai díszternekre hasonlíthatnék. A napokban jobblétre szenderült Miss Alvaroról például sok említést tettem a New York-i levelekben, mint egyik legtarkább színfoltja házunknak, aki sokszor beduvadt a hall utcára néző ablakai elé rakott filodendron cserepébe. A gondnok olyan nagyszerű ember, hogy a hasonló rossz hírek számára kialakított kis polcra a gyászhír és a gyertyák mellé Marisolunk fotóját is társította, amelyiken éppen a filodendronnal barátkozik.

Miss Alvaro is életében sokszor vonta be társadalmi életébe a postás néninket, és mások is, akik a hallban szocializálódtak napközben. A postásunk meg jónéven vette az ilyeneket, hisz amellett, hogy az irodákban mindig megkínálták kávéval és csokis süteménnyel, a hallban, szortírozás közben minden lényeges és lényegtelent megtudhatott a helyiektől. Nekem nem sok alkalmam nyílott pajtizni vele, egyrészt mert jobbára dolgozni voltam postaidőben, másrészt a magam részéről a hallt csak egy tranzit helynek tekintem, ahol az ember óhatatlanul keresztül kell, hogy vágjon ahhoz, hogy végre hazaérjen, de ennyi. Mint ahogy a fitness termünkbe sem, a multifunkci szobába sem jártam le soha. Csak a mosodába. Innen a korábbi évekbe nyúló jószomszédi viszonyom is Miss Alvaroval vagy Nyinucskával a tizenkettedikről. De a postás nem nagyon járogat a mosodánkba, így kimaradtunk egymás életéből.

Sokszor vagyok távol, és olyankor hatalmas adag posta vár, előfizetett folyóirataim, bankszámlakivonatok és kéretlen hitelkártya ajánlatok (amióta a Hitelminősítő Iroda felminősített, nem győzöm felszabdalni és kihajigálni a hitelajánlatokat a bankoktól), hónapos késéssel befutó otthoni képeslapok, üdvözletek (egyik karácsonyi lapot február végén kaptam meg idén) vagy épp fontos dokumentumok is. A Helsinkiben töltött hetek után valósággal rámömlött a postaládám tartalma, volt ott mp3 lejátszó is, amit valamikor még online rendeltem meg Southwestes bónuszpontjaimból, és kéthavi New York magazin is, ajándék küldemény a cégtől, akinél fotóimat szoktam kidolgozni, kedvezményes nyaralások az American Airlinestól és persze, minden számlám, hiánytalanul. A mosodában a gondnokunkkal, Kevinnel is összefutottam akkoriban, és megkönnyebbülve sóhajtott fel – és ez ütötte a fejembe az első szöget:

–          Szóval nem költözött el…

–          De Kevin, hisz mondtam, hogy Európában leszek…

–          Én azt tudom, uram, emlékszem is, hogy a hidegről beszélgettünk, de mégis…

–          Mégis mi…? – néztem rá értetlenkedve.

–          Semmi, semmi… Jó, hogy itt van. A postásné mondta a minap, hogy maga elköltözhetett, mert tele a levelesládája, de én reméltem, hogy nem, annak nem örülnénk, ha pont maga menne el innen…

–          Óh, ez kedves magától, no de láthatja mindenki, itt vagyok én, csak utazgatom…

És ez akkor ennyiben is maradt, és miután lerendeltem az éppen novemberben lejárt személyimet az Okmányirodától, ismét repülőre ültem, és hazautaztam egy kis szabadságolásra a sok fejtágítás után. Az iroda rendesen ki is postázta, és erről emailben értesített is, én meg nyugodtan élveztem az otthonlét kényeztetéseit mindaddig, amíg Kathy kolléganőm nem küldött egy fura sms-t egyik reggel:

„Arturom, elköltöztél New Yorkból? Remélem, minden rendben veled!”

Meglepett Kathy kérdése, de arra gondoltam, hogy a hosszas távollétem miatt kedveskedni szeretne csupán, majd újabb üzenet érkezett:

„Minden küldeményem visszajött, a születésnapi üdvözleted és az ajándékba megrendelt hetilapok is, amiket neked kértem meglepetésként. Azt írták vissza, elköltöztél New Yorkból”

Ekkor már jogosan aggódtam a hazamenetel előtt, hogy vajon milyen kellemetlenségekre érkezek vissza röpke két hét után otthonról haza. Izgatottan bontottam postát azonnal, mert tudtam, az otthonlétem alatt lejárt személyi igazolványom helyett, ami itt egyben a jogosítvány is meg kellett az újnak is érkeznie. Fellélegeztem, amikor kinyitottam a postaládát, és láttam, sokminden van ott nekem. Legalábbis minden számlám. Hiánytalanul. És a bankkártya reklámok, persze. De sem a magazinok, sem az üdvözletek, sem pedig az igazolványom… azonnal rákerestem az Okmányirodára: „Kerülje az értelmetlen sorállást, keressen fel bennünket online – hatékony ügyintézés a fotelből!” Igen, ismerem ezt. Hisz New Yorkban az Okmányirodában bármit is intézni minimum egy szabadnapot feltételez és türelmes, egésznapos sorállást egy zsúfolt teremben mindenfélékkel egy bogban. Ezért, amint tehettem magam is online kontót nyitottam, és valóban hanyattdőlve intéztem minden ezzel kapcsolatos dolgomat. Most is a megadott segélynyújtó linkre kattintottam, és máris ezer kérdés ugrott fel, milyen ügyben keresem őket, s mit is akarok, s különben is… Megválaszoltam mindet, s akkor felugrott egy ablak: „Köszönjük, hogy online próbált megkeresni bennünket. De a legjobb lesz, ha telefonál nekünk.” Telefonáltam. Robot, persze. „Nyomd meg a” – játék következett, megnyomtam, kiválasztottam, elmondtam a problémámat, majd kapcsoltak, és átkapcsoltak, és bekapcsoltak, és végre jött egy hang, egy ÉLŐ!

Gyorsan felfedem neki a problémámat, hogy október vége óta várom a elpostázott személyimet. Mondja, hogy ki is küldték. Mondom, én meg nem kaptam meg. Azt mondja, ez baj:

–          Ez a baj, uram, látja, hogy az emberek nem jó címet adnak meg, és akkor ez van. Fogadom, maga sem ott lakik, ahova be van jelentve…

Mondom, de. Azt mondja, na-na. Ellenőrízzük csak le. Ellenőrízzük. Címet mondok, ellenőríz: ez tényleg jó. Na várjon… Zene. Csend. Zene.

–          Na, figyeljen, nekem az áll itt a maga lapján, hogy maga elköltözött onnan…

–          De nem…

–          Rendben – mondja unottan – akkor majd két hét múlva újra kiküldjük.

–          Két hét…?

–          Remélhetőleg.

–          Nem mehetnék be érte? Az iroda pár sarokra van tőlem…

–          Nem jöhet be. Ez nem AZ az iroda. Más problémája van még?

–          Ez nekem elég most.

–          OK. Akkor örülök, hogy segíthettem, szép napot, viszlát! – és kattanás.

Keresem a posta elérhetőségét… „Kerülje az értelmetlen sorállást, keressen fel bennünket online – hatékony ügyintézés a fotelből!” Gyanakszom ugyan, de megpróbálom. Az online ügyintézés linkre kattintva egy új oldal és újabb kilátások nyílnak meg előttem: egy 1-800-as telefonszám.. Ez az online problémamegoldás! Kávét készítek és reggelit, mert egy 1-800-as számot felhívni annyi idő, hogy az embernek erre az időszakra kell magának ételt-italt biztosítania vagy könyvet olvasni vagy egy jó kis filmet a DVD-be.

Egyúttal egy online email lehetősége is megnyílik előttem, ez egy nagy USPS központba fut be, onnan majd szétszortírozzák, s majd válaszolnak is talán egyszer rá, Amíg telefonon várakozón vagyok, megírom életem és személyim történetét s a hiányzó előfizetett lapjaimat is, amelyeket visszaküldtek a Time Out New Yorknak, s azok értesítették Kathy barátnőmet, hogy nem tudták nekem kikézbesíteni, de pénz vissza nem, és lapok sem… Egy óra várakozás után végre jön a kérdéses robot, majd kapcsol egy élő személyhez. Elmondom neki. Meghallgat, szuszog, és kapcsol tovább. És mind így, amig egyszer csak eljutunk sokezer NY-i postahivatal közül az irányítószámomnak megfelelőhöz. Publikus telefonszáma ezeknek nincs, mert akkor mindenki csak telefonálgatna unalmában, legalábbis ők így hiszik, s ezért csak a nagy amerikai központon át lehet eljutni hozzájuk. De sebaj, ott vagyok már, csak most meg ne szakadjon a vonal, mert abba beleőrülök, és a kávé is kiömlik örömömben.

–          10002-es posthivatal, hallgatom… – mormogja unottan, aki felvette.

–          Nézze, nekem eltűntek leveleim, és…

–          Szám?

–          Milyen szám?

–          Iktatási.

–          Várjon… a helyzet az, hogy valaki engem innen kijelentett…

–          Ki?

–          Honnan tudjam? A postás, a jelek szerint.

–          Ne mondja. Honnan?

–          Ahol lakom.

–          Ha ott lakik, miért jelentette volna ki?

–          Mittudomén…

–          Hol lakik?…

–          Pitt Street.

–          Maradjon… – kattanás… Húúúúú, ez most szétkapcsolt… De nem! Csak át:

–          Kijazmijazhellóbelló?…

Mondom, ki s mit akarok. Kiderül, ő az. Őőőőő. A NAGY Ő. A mi postás nénink.

–          Mi a baj aranyom?

–          Én még itt lakom, és ki tetszett jelenteni, és…

–          Ezt tettem volna…? – mondja, miközben valamit nem bírt lenyelni, majd hallom, kortyol egyet valamiből, s csak legyőzi a falatot.

–          Biza, drágám, s nekem most elég nagy gond ez.

–          Na, semmi baj.

–          Ezt meg hogy érti?

–          Már most, hogy személyesen hozzám fordult, már tudom, hogy nem költözött el.

–          De hisz szó sem volt költözésről. A házban mindenki tudta, a gondnok, az adminisztrátor…

–          Én nem. Nekem nem szólt, bogaram… Másban segíthetek még?…

–          Hát csak ebben…

–          Pompás! Milyen remek napunk van, hogy ezt is elrendeztük. Mostmár nem lesz semmi baj, meglátja. Jó, hogy nekem szólt személyesen.

Egy héttel később érkezett hivatalos válasz a sokoldalas reklamációmra a USPS-től:

„Nagy megtiszteltetés számunkra, ha egy ügyfelünk a sokmillióból hozzánk fordul panaszával. Szomorúan értesültünk a gondjairól, és ha esetleg tud egy iktatási számot, jelentkezzen be ismét a USPS rendszerbe, és fogalmazza újra megkeresését. Amennyiben bármi másban is segíthetünk, szívesen és mélységes alázattal állunk rendelkezésére.”

Például miben? – kérdeztem fennhangon magamban, miközben kukába dobtam a levelet, amit aztán rendes postán is kihoztak szépen felbélyegezve, lepecsételve, minden. És amint ott sertepertéltem egy nap, összefutottam a dudorászó postás nénivel. Fehéren virított vidám fogsora éles kontrasztban arca színével, mélyen ülő nagy barna szemei mosolyogtak rám…

–          Itt lakom, tetszik látni… – kezdtem mosolyogva.

–          De jó magának, ez mekkora öröm lehet, édesem…

–          Na, ja. Csak mondom, hogy tessék tudni. Mert nagy bajban vagyok a lejárt iratom miatt, ami visszament az Okmányirodába…

Ekkor elkomolyodott, csípőre tette a kezét, letolta az orrára a szemüvegét és jól szemügyre vett. Majd egy pár pillanat múlva viszafordult a szortírozáshoz, és megszólalt:

–          Maga az?…

–          Én…

–          Nem baj.

–          Ahogy vesszük. Tetszik tudni, nekem olyan a munkám, hogy utazom…

–          Megértettem én, lelkem a minap is.

–          Csak mert nekem most ez gond…

–          Mondtam magának: jó, hogy nekem szólt.

–          Na ja. Mostmár belátom. Tényleg jó…

UI. Néhány napra rá nagy paksaméta fogadott a postaládámban. Többek közt egy képeslap, amit még szeptemberben küldtek nekem Arnold barátomék Görögországból, illetve egy gumival átkötött levélkupac. Igaz, azok nem nekem szóltak, hanem a lenti irodáknak. De örültem, hogy ennyire jópajtások lettünk immáron a postás nénivel. Levittem a köteg levelet, és mosolyogva adtam át a portásnak:

–          Lehoztam ezeket, biztosan fontosak. Tévedésből az én postámba lettek bedobva…

–          Nem baj – jött a kurta válasz. És igazat adtam neki: nem baj. Annyi baj van a világban amúgy is…

Advertisements

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: