Hogyan lettem légiutaskísérő… (4)


New Yorktól New Yorkig, Nancyvel, egy hajnalban elkötött követségi dzsippel, a Malév 90-es járatával, és annyi minden mással

Megjártam, hát ismét New Yorkot. Irigykedve néztem a Malév 90-es járatának utaskísérőit, mindent bejártam a városban, amit valaha szerettem (na jó, rajongtam…), és szép csendesen arra próbáltam összpontosítani, hogy ezt szépen leépítem magamban valahogy. Boldog voltam odahaza a kis munkámmal, azokkal, akik körbevettek. Szerettem, szenvedtem, minden megvolt, ami egy kiegyensúlyozott élethez kellett. Hazaérvén berendezkedtem a hosszútávú, nyugis és csendes mindennapi életre. Én nevezem mindennapinak, mert egy átlagembernek, aki „rendes” munkahelyen dolgozik, legkevésbé sem tűnt volna annak.

2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után

Hogy 2009 június 4-én este a JFK-n találtam magam az életemet két hatalmas kufferben húzva magam után, egy újabb véletlen és – merjem-e kimondani: talán szerencse – műve is. Történt ugyanis, hogy első amerikai látogatásom óta annyira bennem volt a mehetnék, hogy évente jelentkezést küldtem az amerikai vízumlottóra. Egy idő után barátaimnak és családtagjaiknak is én adtam le, mert szerintük ezt én tudom, hogyan kell.Amint mondottam, 2006-ban hazaérve New Yorkból, magamban legbelül elkezdtem magamban ezt a hajtást elcsendesíteni, és azoknak a fontos dolgoknak és embereknek szenteltem több figyelmet, amit s akit odahaza megadott nekem a sors. A vízumlottózás olyanféle rutin volt már, hogy amikor jött az október, vettem a listát, s szépen leadtam mindenki jelentkezését. Mint egy hisztériás titkárnő, úgy nyaggattam őket fotóért vagy hiányzó adatokért, mintha az életem függne rajta. Jó kis játék volt. Addig tűnt csak játéknak, amíg 2008 május első hétfőjén be nem kopogott a postás a nagy sárga borítékkal. Amikor a Kentucky-i címet láttam rajta, azonnal tudtam, mi van benne, ledobtam a csomagot és remegtem minden porcikámban. Egyik pillanatban mámoros öröm öntött el, rögtön utána a pánik és valami fájdalmas keserűség. Ezek váltogatták egymást egy ideig még, amig magamhoz nem tértem. S amikor napok múlva valamelyest magamhoz tértem, minden gondolkodás nélkül elfogadtam a lehetőséget. Sosem vágytam különösebben Amerikába, ott élni pláne nem, soha nem tartottam vonzónak sem az amerikai átlagember életét, sem a szokásait, sem a kulturárát. Egyedül New York fogott meg még anno, Lívia ottléte idején, abba azonban – a jelek szerint – menthetetlenül belebolondultam.  Ha kérdezték, kiköltözöm-e Amerikába, azt mondtam, nem, soha, csakis New Yorkba. New York nem Amerika, csak éppen ott van.

Azzal, hogy ezt követően a kötelező belépésemig az USA-ba mi minden zajlott le bennem és körülöttem, ebben a pillanatban sem vagyok képes szembenézni, és nem is tartozik a témához, hogy külön kitérjek erre. Minden bizonnyal egy másik, hosszabb lélegzetvételű írás szükségeltetik hozzá az erre alkalmas időben és lelkiállapotban.

Az érkezésemet követő három hétben Ági barátnőm családi otthonában húztam meg magam, aki évekkel azelőtt települt át és alapított családot. Televíziós-rádiós szakmai kapcsolat, majd egy fokozatosan kialakult szoros barátság kötött össze, és bátorított arra, hogy amikor a kivándorlás gondolata és lehetősége felmerült, megkérjem, illetve elfogadjam barátnőm és férje ebbéli támogatását. Connecticutban voltam, hát, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vendégeskedésre, és a lehető legalkalmatlanabb állapotban arra, hogy kezelni tudjak bármiféle helyzetet megfelelően ugyanakkor. Gyermeket vártak, sőt már várni sem kellett, hisz megérkezett, és elég örömmel teli stressz volt ez számukra, nem hiányzott extra kihívás egy másik, nem annyira örömteli és nem is annyira családbavágó stresszfaktor személyében. És – utólag visszatekintve – természetes az is, hogy nem voltak ők sem abban az állapotban és helyzetben, hogy minden adódó szituációt megfelelően kezeljenek. Ez pedig megsürgette New Yorkba költözésemet, amiért utólag nagy hálát adok a sorsnak.  Ha nem aznap s nem abban az időben megyek lakást keresni, valószínüleg sohasem jutok a Hillyer Street és az 51. sugárút sarkán lévő házba, és az életem is teljesen másként – s teljesen nem biztos, hogy jobban – alakult volna. Máriáról nem is beszélve, akivel aztán vidám, mozgalmas és jó hangulatú lakótársi életet sikerült a harmadik emeleten kialakítani, hol szűkebb, hol nagyobb társasággal a lakásban. Miss Peryről, Lucsiról, Frencsiről, a franciáról és a surmó görögről nem is beszélve – erről viszont a New York-i levelekben nagyon sok szót ejtettem eddig is.

Connecticutban sem vesztegettem az időt, nekiestem az álláshirdetéseknek, és egy addig számomra teljesen idegen stílussal, rendszerrel és értékrenddel szembesültem. Semmi sem volt érvényes, amit addig álláskeresésről tudtam. S ha jól meggondolom, lényegében semmit nem is tudtam álláskeresésről, nekem soha nem kellett állásokat keresni, engem mindig megtaláltak a munkák, s mindig azt tehettem, amit tudtam és szerettem. Emlékszem, amikor huszonegy évesen első nap be kellett mennem a légitársaság irodájába beszélgetésre (akkor még nem nevezték interjúnak), mondták, hogy vigyem be az irataimat és egy Curriculum Vitae-t, és én azonnal rávágtam, hogy az irataim rendben vannak, de majd mondják meg nekem rendesen, honnan kell beszerezni azt az akármit, amit még kérnek, hogy vigyem be, mert beviszem én, csak tudjam, hol lehet kapni. Valami divatos pezsgőre gondoltam első hallásra, s gondoltam, ezzel jelzik, hogy valami kis ajándékot vigyek magammal, ha már behívtak… ennyire naiv voltam. Kacagtak is eleget rajta, és nem vettem rossznéven, hogy elárulták, önéletrajz az, csak menjek már, s ne húzzam az időt, majd feldolgozzuk szóban az önéletrajzomat.

No, persze, az azt követő tizenhét év alatt nagyot fejlődött a világ. Romániában is. És noha nem volt rá szükségem, de valahol azt olvastam, jó ha az embernek van kéznél önéletrajza, összeeszkábáltam magamnak egyet az interneten fellelhető sablonok segítségével. Nem szépítem, meg voltam győződve róla, hogy pfffffff, vérprofi! Amikor Scott meglátta, elborzadt (lehet, nem a legmegfelelőbb sablon alapján készítettem el). Ági férje ugyanis fejvadász cégnél dolgozik, és személyzeti ügyekkel foglalkozik. Gyorsan befutott a házba, hozott egy pohár bort, és a teraszon közösen tető alá hoztunk egy igazi „amerikai” önéletrajzot. Menetközben a legfontosabb vonásokra is megtanított, és aztán szélnek eresztett vele, de lelkemre kötötte, hogy minden alkalommal, ha változik valami az életemben, módosítsam, hozzam naprakészre, akkor is, ha nem keresek épp munkát.

Talán a legfontosabb és legalapvetőbb tanács volt ez számomra az elinduláshoz, és ma már tudom, mekkora jelentőséggel bír a rezumé. Merthogy Amerikában nem ismerik a CV-t, hanem rezumé van. És idővel azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a rezuméírás tulajdonképpen lassan már mesterség, egyeseknek pénzkereseti lehetőség ez is. S nem ítélem el őket, mert ha valakinek semmi fogalma nincs arról, hogyan kell „nyerő” önéletrajzot írni, akkor az, aki ezt megteszi, megérdemli, hogy elismerjék a tudását.

New Yorkba azért is volt jó behurcolkodnom, és megállapodnom – egyrész, mert ugye, én New Yorkba készültem eleve, másrészt meg mert a gazdasági válság ellenére is ott sokkal több munkalehetőségre lehetett számítani, mint a zsebkendőnyi „Alkotmányozó Államban”. És arra is gondolnom kellett, hogy ha eljutok oda, hogy behívnak egy interjúra, akkor kéznél kell lennem. Amint bebútoroztam Elmhurstbe, Queens eme kellemes kis körzetébe, szerteszét küldtem az önéletrajzokat, mindig azt az aspektust erősítve fel benne Scott útmutatásai alapján, ami fontosabb volt a megpályázott helyen. Jobbára légitársaságokra hajtottam. Nos, igen… Amikor eldöntöttem, hogy bevállalom ezt az amerikai kalandot, be kellett azt is gyorsan látnom, hogy magyar rádiósként itt nem sok labdát rúgdoshatok, viszont a légiközlekedés fellegvárában kézenfekvőnek tűnt, hogy mégiscsak visszatérek a szakmába a repülők közé. Nem mondom, hogy nem szerettem volna légiutaskísérő lenni, de annyira örültem volna én már csak annak is, ha megnyugtató szinten meg tudok angolul szólalni zavaromban, hogy csakis alacsonyabb magasságokban kutakodtam munkalehetőség után. Egy reptéri beosztásnak elmondhatatlanul tudtam volna örvendeni. Arról nem is beszélve, hogy bennem még mindig megvolt az Európából hozott hülyeség, amely szerint majdnem negyven évesen az ember olyan öreg, hogy örüljön, ha egyáltalán szóba állnak vele. Hogy mennyi tévhittel érkeztem Amerikába, csak fokozatosan, az évek során bontakozott ki, de már akkor, a legelején megtanultam valamit: ezeket semennyire nem érdeklik a papírok. Csakis az, mit tudsz. Vagyis kellenek papírok, mert egy agyonbürokratizált hatalmas és nehézkes rendszer az amerikai közigazgatás és minden, ami adminisztrációval jár. De – ahogy bátyám szokta csendes, szederpálinkás udvarhelyi éjszakákon mondogatni – ha egyszer bekerülsz a gépezetbe, a fogakserekek múködni kezdenek, és minden a helyére kerül. És ezt szó szerint éreztem attól a pillanattól, hogy elkezdtem végre dolgozni. Nem egyik napról a másikra történt, ennél azért sokkal nagyobb balhorgokat kaptam az országra és világra ránehezedő gazdasági zuhanástól. De ha jó gyorsan el tudtam húzódni előlük, vagy ha elkaptak, gyorsan talpra tudtam ugrani, akkor megmaradtam. És napról-napra edzettebb lettem.

New York kemény világ. New York nagyon kemény város. Ma már rendesen megerősít a tudat, hogy megmaradtam, és egy pillanatra sem kellett semmiféle kompromisszumot vállalnom ezért.

Megszámoltam utólag, több, mint ötszáz jelentkezést adtam le a legkülönbözőbb helyekre munkahelyet megpályázva. Volt azok között mindenféle, amiről azt gondoltam, meg tudok csinálni. És közben egy nap egy névkártya akadt a kezembe azokból az időkből, amikor fontos emberekkel bratyiztam.

Nancy a Szövetségi Nyomozóiroda kötelékében  az Amerikai Légügyi Hatóságnak a tisztje volt abban az időben, amikor megismertem. Amikor Szatmárról közvetlen járatok repültek az amerikai kontinensre, a légügyi hatóság rendszeresen leküldte az embereit, hogy a biztonsági előírások betartását és a járatok üzemeltetésének szükséges feltételeit leellenőrízzék, s ezzel felhatalmazzák a légitársaságot, hogy az adott pontból leszállás nélkül működtessen járatokat az Államokba. Nancy vezette a bizottságot,amire mindenki kivasalta magát és haptákba vágva szalutált érkezésükkor. Nem csak a légitársaságnak, a repülőtérnek és a város- illetve megyevezetésnek is nagyon fontos volt, hogy a dolog jól sikerüljön, nem beszélve a vámosokról és a román hírszerzőkről. Ez nem csak üzleti, hanem politikai és presztízs kérdés is volt ugyanakkor. Nancy tipikus amerikai középkorú asszony volt, szigorú tekintettel, határozott, férfias kézfogással és tipikusan amerikai féloldalt mosollyal. A sleppjében pedig nagykövetségi tisztek voltak és egy bevándorlásügyi magasrangú tiszt, aki fiatalabb korában a mexikói határvonalon végzett szolgálatot, amiről tudni, hogy Amerika legkeményebb kihívása ilyen szinten. Hirtelen tele voltunk fehérfogú mosolygásokkal, mindenki mindenkit bizalmatlanul méregetett, a reptér igazgatója meg esetlenül állt egyik lábáról a másikra. A politikusok is igyekeztek labdába rúgni, de Nancy hamar tudtunkra hozta, hogy rajtunk, a légitársaság képviselőn túl nem kívánnak érintkezni egyéb hatalmakkal. A reptéri személyzettel is csak másnap, amikor a munkát elkezdik. Nem tudtuk, hogyan képzelik az érintkezést, de Szatmáron hamisítatlan metódusokat alkalmazunk mindig a fontos alkalmakkor. Magánemberként is meg hivatalos szinteken is. Akkori főnökasszonyom meg elég tűzrőlpattant volt ahhoz, hogy előhozakodjon az ötlettel, miszerint mi azt az érintkezést magunk is úgy képzeltük, hogy mi és ők, kizárva sajtót, politikát és mindent, és hogy erre ő már olyan nagyon kitalálta a Miorica protokolltermét, hogy az már le is van foglalva. Nancy sejtelmesen hunyorgott, majd a száját is csücsörítette, mint aki intenzíven forral és érlel magában egy mindent elsöprő gondolatot. Olyan döbbent csend telepedett az irodára, hogy nem tudtam, ránkzuhan-e az ég a következő pillanatban, vagy megnyílik a föld. Bántuk is már, csak valami történjen. Nancy meg csak hunyorgott, letette az iratmappáját a kisasztalra, és két kezével megmasszírozta a homlokát, a szemét, megdörzsölte az arcát, és a kíséretéhez fordult. Egy szó nem hangzott el. Visszafordult, felkapta a mappát és végre megtörte a hosszú óráknak tűnő pár pillanatnyi csendet:

–          No, nem bánom! – Csak a szállodába ugorjunk be előtte, hogy lecuccoljunk…

Onnantól megpezsdült az élet, és kisvártatva a fehér teremben feszengtünk az asztal körül. Nancyt mellém ültették, mert szerintük én tudtam angolul beszélni.Túloldalára meg Radu kollégámat, aki nem tudott angolul ugyan, de szórakoztató volt. Felvezettük a helyi szokást, hogy nálunk a pálinka az ital, de ha netán ezt nem szeretnék kipróbálni, mi nem forszírozzuk, mert nem szeretnénk, ha azt hinnék, meg akarjuk őket ölni. Nancy intett, jöhet az az ital, aminek ekkora feneket kerítenek, nem lehet rossz. A férfiak prüszköltek és köhögtek felváltva a szilvától, Nancy azonban felhajotta a poharat szemrebbenés nélkül. S mivel a felvezetőben azt is elárultuk, hogy fenékig illik, mi sem maradhattunk le, és Raduval igyekeztünk a lépést tartani a ránkbízott becses vendéggel, aki által nem utolsó sorban az amerikai járataink sorsa dől majd el. Félóra sem telt bele, amikor Radu, aki maga is mulatós ember, és nem veti meg a jó italt, bírja is rendesen,  odasúgta nekem:

–          Tezsvirem, úgy tűnik nekem, hogy ez a tánti bennünket az asztal alá fog inni, ha így folytatja.

Nancy valóban úgy hajigálta be a pálinkát, mintha málnaszörp lenne, és azon kívül, hogy mind kedvesebben mosolygott, semmi jelét nem adta annak, hogy ártana neki. A tetőfokára akkor hágott a hangulat, amikor a főnökasszonyom házimulatságaira bejáratos muzsikus cigányok besorakoztak az elszigetelt kis terem szeparéjába, és magyarnótákat kezdtek húzni. Akkor láttam Nancyt egy pillanatra a felfordulásban felpattanni a szék tetejére, ahol lerúgta cipőjét és egy villanás múlva már Raduval járták a csárdást.

A reggeli New York-i járathoz sorra szotyogtak be az emberek szolgálatba másnap, akik utánam jöttek el a buliról, még kábultabbak voltak. A bizottság kicsit késett, az igazgató idegesen toporgott, mert mint kiderült, hajnalban Nancy kitartott amellett, hogy nem engedi mással hazavitetni magát a Mioricából az Aurorába, hanem a diplomata dzsippel jut el oda. Ami nem is lett volna különösebben bonyolult útvonal – nem szatmáriaknak mondom, az említett szálloda egy kanyarnyira van csupán a vendéglőtől. Nancy azonban dzsippestül, sofőröstől, mindenestül eltűnt akkor reggel. A reptér igazgató valahol a hídon túl bukkant rájuk – nem nehéz egy konzulátusi felvértezett amerikai dzsippet hajnalban Szatmáron sem kiszúrni… Soha nem tudtam meg, volt-e városlátogató szándék a dologban, vagy csak a sofőr tévesztette el az útirányt.

A csapat besorakozott a reptér épületébe. Nancy napszemüveget viselt és ugyanaz a kimért és távolságtartó, féloldalt mosolyú, keménykézfogású diplomata asszony volt, akivel előző nap találkoztunk. És attól a pillanattól csakis szakmai dolgokról esett szó.

A látogatás után nem volt semmiféle kapcsolatunk sem a bizottsággal, sem Nancyvel. Következő év karácsonyán az otthoni (!) címemre érkezett egy nagy piros boríték az amerikai címerrel és pecséttel rajta valamint az egyik közép-európai amerikai nagykövetség fejlécével. Üdvözlet volt benne csak nekem Nancytől. Mondta, ne veszítsem el a névkártyáját, s ha eljutok egyszer New Yorkba, ne habozzak megkeresni. Igaz, hozzátette, nem nagyon valószínű, hogy otthon lesz, mert a világrészek közti hatékonyabb mozgás végett bevette magát egy közép-európai főváros nagykövetségére, s onnan ingázik a kontinensek közt. Mondtam, nem tervezem, s nem is hiszem, hogy valaha is New Yorkba utazom, de majd szólok. S hogy véletlen-e vagy sem, nemsokára megkaptam minden akadékoskodás és kérdezősködés nélkül az első amerikai beutazási vízumomat…

Ha máskor nem, karácsonyokkor váltottunk egy-egy üzenetet Nancyvel, de nem akartam semmit sem kérni tőle, utáltam volna érdekből ráakaszkodni, bár folyton azzal zárta leveleit: akármiben segíthetek, csak szólj… Nagyon nagyra értékelt engem szakmailag, s nem pontosan tudtam, miért, és főleg, milyen információk alapján.

Nos, ott voltam hát, New Yorkban. Két bőrönddel, kissé megtörve és mind haloványabb reményekkel, hogy rendesen megvethetem valaha is a lábam az amerikai földön. Sokmindent nem hoztam magammal az új életbe praktikus okok miatt sem, de a névkártyák velem voltak. Úgy gondoltam, semmi rossz nincs abban, ha rákérdezek, mi van az én Nancy barátnőmmel. Előtte kicsit gugliztam is rá, hogy hátha valami érdemit megtudok róla, és noha az ilyen emberek dolgaira nem nagyon keres rá semmiféle kereső program, egy, a washingtoni reptér publikus dokumentumai közül való fájlon rábukkantam. Megtudtam, hogy Marylandben él valahol Baltimore környékén. Annyit írtam neki, hogy itt vagyok, s hogy vagyok, és majd adjon nekem hasznos tippeket, hogyan kezdhetném el az életem itt. A válasz nem késett, szinte instant érkezett is.

„Helló Artur,

 

Mondhatom, a lehető legrosszabb időszakot találtad idejönni a gazdasági válság kellős közepén, de örülök, hogy meglépted ezt. Te roppant értékes ember vagy, és minden légitársaság tiszteletére válnál. Sajnos, most nehéz lesz akárhol is elhelyezkedni, és főleg a megszorítások miatt megfojtott légitérsaságoknál, ahol most alaposan meghúzták a nadrágszíjat. De jól figyelj rám… Azaz ne rám. Hallottál a Southwest Airlines-ról? Nos, tartsd rajtuk a szemed.

Én jól vagyok, öreg vagyok, várom a nyugdíjazásomat, és végre csendesen akarok élni egy farmon, távol a világtól.

Mindenről tudni akarok, majd írj,

Szeretettel üdvözöl barátod,

Nancy”

Légitársasági álláshirdetéseket kifogni még a mostani, bejáratott agyammal is nagyon nehéz. Sokan, mint például a Southwestnél is, lévén Amerika egyik legkedveltebb légiszállítója és legjobbnak kihirdetett munkáltatója, olykor csak percekre, esetleg órákra tesznek fel álláshirdetéseket. Három nappal a levél után –Nancy tanácsát megfogadva, és rácsimpaszkodva a légitársaság honlapjára – belefutottam az álláshirdetésbe, ami végülis elindította amerikai szakmai pályafutásomat.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (3)


A boldogító IGEN

Boldog szakmai évek

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz

Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt annak, ami aztán a továbbiakat meghatározta. És a felsorolásból nem hiányozhat az, amit még ma is, itt Helszinkiben az otthonos kis hotelszobámban teázva a kávéasztalra felrakott lábakkal ugyanúgy látok: eddigi szakmai életem legszebb évei. Ugyanis az idiótán berendezett brooklyni albérletben, miközben az idióta lakótárs felvonultatta előttem alsógatya gyűjteményét és a New York-i magyar szezonmunkás közösség leglepukkantabb fehércselédeit útban a bugyirózsaszín hálószobája felé sivalkodva, bennem két döntés is megért és megszületett. Névszerint, hogy tényleg nem megyek vissza az irodába, azaz felmondok a légitársaságnál, a másik meg hogy visszamegyek Szatmárra és igent mondok Turós Lórándnak. Utóbbi nem a kezemet kérte meg, de életem nagy igenjeinek egyike volt az. Soha nem ódzkodom megmondani, ha valamivel nem értek egyet, ugyanakkor soha nem esik nehezemre elismerni azt, ha valakit valamiért tisztelek. És Turós egyike azoknak. Amikor New Yorkba utazásom előtt ő is és mások is fenn jártak az irodámban tervekről beszélni, nem akartam senkinek semmiféle terveiről hallani, elég volt nekem a magam baja. Olyan boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy (leplezendő esendőségemet és saját gondjaimat) foghegyről beszéltem vele ott és akkor, nem hagyott békén. És ahogy Erdei Robival közösen megtalálták azt a felhőrést, ahol egy pillanatra elegendő napsütés szivároghatott be életünkbe ahhoz, hogy Szatmárnémeti első magyar kereskedelmi rádiója létrejöjjön, ugyanúgy megtalálták a megfelelő módszert és alkalmakat arra, hogy minden kijelölt pozícióra a legmegfelelőbb embert delegálják. Megvan a Brooklynból bonyolított levelezésem Turóssal, de soha azóta nem mertem újraolvasni, s most sem fogom. Korábbi életem olyan elveszettnek hitt gyöngyszemei kerültek elő a tér és idő homályából, hogy nem tudtam volna ellenállni a hazamenetelnek. Nem is álltam ellent. Engem személyesen Bartos nevével csalt haza. Újfent csak egy olyan helyzet állt elő, ami nem adatik meg akárkinek az életben, nem a diploma, nem a papírok, hanem a szerencse, és a sok, a világ szeme előtt és különböző színterein eltöltött évem és az emberek szeretete emelt újabb s újabb piedesztálra – sokszor azt éreztem, méltatlanul. Hiszen soha nem bántam kesztyűs kézzel senkivel szakmai szinten – legyen az légiközlekedés vagy akár az ezzel párhuzamosan megélt rádiós élet. Jogos lett volna, ha hallani sem akarnak felőlem, ha csak egy módjuk van rá. A szigoromat a munka terén ezt követően sem tudtam levetni, és ennek a későbbiekben fontos kihatásai voltak, amiről külön szólni fogok, amikor időben utólérem a helyzetet.

Soha nem fogom tudni viszonzni és feldolgozni sem azt a rengeteg szeretetet és tiszteletet, amit az ezt követő években kaptam. Sem a munkatársaimnak, sem azoknak, akikért dolgoztunk. És soha nem fogom tudni elégszer leírni ide, mennyire szerencsés fickó is vagyok.

A City Rádióban eltöltött évek elindítottak egy nagyon fontos úton: visszatalálni önmagamhoz. Ott éltünk az üvegkalitkában egy színpadon mindenki szeme láttára. Nekem természetes volt, hogy szenteste én dolgozom. Annál felemelőbb nem is lehet, amikor megannyi ember – idegenek, nem idegenek – mosolyogva enged be legszentebb családi pillanataiba. Egy nagy színpad az egész, amiről akkor már sokat tudtam. Bessenyei István barátom olyan alapos „kiképzésben” részesített az idők során, hogy nekem ehhez sem kellett oklevél. Ott és akkor állhattam ki akármilyen színpadra az életem során, ahova csak megfelelőnek tartottam. És nekem minden szakmám valamilyen színpad volt, még ha nem is a decka klasszikus értelmezésében.

2006-ban újra annyira erősnek éreztem magam, hogy felkerekedtem, és elutaztam New Yorkba. Látogatóba. Olyan végtelenül fesztelen és jókedvű voltam, hogy ezt megtehettem, ezt a hangulatot el sem bírtam akkor magyarázni senkinek. Igaz nem is kérdezett senki sem. Hagytak menni. Eszemben sem volt többet kiköltözni. Sőt, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy lassan el kell engednem ezt az álmot, ami New York volt, és hittem is benne, hogy ezúttal sikerülni fog. Csak mert nem akartam több kínlódást az elvágyódással. Olyan praktikus dologhoz kötöttem a szakítást, mint a vége felé járó tízéves vízumom. Eldöntöttem, hogy soha nem igényelek több túrista vízumot az USA-ba. Na, ez igaz is lett.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (2)


Papír arról, hogy jó vagyok

Photo by Artur Dancs

Noha azt éreztem, szabad lettem, bizonyossá vált számomra, hogy örökre szakítottam New Yorkkal

Legalább tizenöt évig nem történt aztán semmi ebben az ügyben, ami nem jelenti azt, hogy elmúlt a sóvárgásom a magasban sikló gépek után, csak hogy abban az egészségtelen szakmai közegben vergődtem, ahol semmiféle haladást nem néztek jó szemmel. S ha meg akartam tartani az állásomat a légitársaságnál, meg kellett fogadnom, hogy nem fontolgatom a továbbtanulást sem – mert ezzel kényelmetlen helyzetbe hoznám akkori feletteseimet. Cégen belüli előmenetelre még ennyire sem volt szabad gondolni. Másrészről meg ott volt a másik beteges dolog, amit adott pillanatban annyira elhittem, hogy harminc évesen  ikegve sírtam a tiszteletemre rendezett sörpartin a Jágerben, amiért megöregedtem. Az elképzelés mai napig nem sokat változottt és a trend sem, hogy ha valaki harmincat betöltött, és addig nem lelte meg a helyét, akkor azt követően erre nem is lesz alkalma. Harmincötön túl pedig szakmailag le is írják az embert, ha addig nem vergődi magát pozícióba. S én meg azt éreztem, sehol sem vagyok, ráadásul onnan a seholból még haladni sem lehetett semerre, mert, mint a csiríz tapadt körbe rám. Ezt a hülye felfogást mai napig nem lehetett teljesen kiírtani odahaza és nagyon sok helyen másutt sem, ami generációk tragédiáját okozta s vonja maga után eztán is. A csiríz meg kezdett megkötni, amikor – bosszúból talán – felbuktattak, és feltételekhez kötött igazgatói kinevezést kaptam a légitársaság helyi képviseletén. Annyira nem érdekelt a kinevezés, hogy a feltételek pláne nem tudtak mérvadóan bármit is befolyásolni az életemben.  Milyen fura, hogy épp arról beszélek, mennyire lehetetlen előbbre lépni, s ugyanakkor panaszom van az előléptetésemre. És a sorsomon kívül állók nem értik ezt, kétféle képpen dobozoltak be ezt követően: vagy azt hitték, valamiben hazudom, mások meg azt, hogy elkapott a gépszíj és kompromisszumra jutottam a kényelmesebb – és a nyájas szemlélődőnek csillogóbbnak tűnő – életért cserébe. Egyik sem volt igaz, a kompromisszumra meg nem hogy képes, de alkalmas sem voltam. Egy politikailag diktált közegben azt éreztem, meghaltam, de ha nem, akkor is eltemettek, vagy arra készülnek. Ezért éreztem, hogy engem nem kineveztek, hanem ide buktattak. Innen könnyebben lehet zuhanni, míg szakmámban nem hogy nem tudtak kivetnivalót találni, hanem véletlenül mindenféle elismerésekre és hivatalos diplomákra szert tehettem. Papírom volt róla, hogy jó vagyok. És hát a papír! Az itten, kérem, az atyaúristen…És a véletlenek olyan primitívek és filmszerűek voltak, hogy nem győzök hálát adni a sorsnak és annak, hogy a gőg, a butaság és a lustaság együttesen olyan nagyszerű reakciót produkál bizonyos emberek személyiségében, hogy amikor legrosszabbat akarják, akkor teszik a legjobbat. Lényegében kinyitották nekem az ajtót, és betessékeltek egy kiképzésre, amiről kiderült, hogy életem egyik nagy dobása. Nem amiatt, amit ott tanultam. A tanulást magamban ejtettem meg kicsivel előtte s aztán sok éven keresztül. Hanem a papir miatt, amit imént említettem. Európa papír fétisben szenved. Papir kell mindenhez. Senkit nem érdekel a gyakorlati tudásod, az értékeid, a képességeid, ha erről nincs papírod. Nekem nem volt időm papírok után járni. Olyan intenzív és kerek volt az életem, annyi mindent csináltam, és olyan nagyszerű emberekkel hozott össze a sors… és – mégegyszer – olyan szerencsés voltam, hogy nem a papírok határozták meg a karrieremet, legfennebb csak megerősítettek. Akkor azonban a papír a zsebembe került, és a másik hozadéka is a zsebembe került annak az ölembe hullott kiképzésnek: fontos névjegykártyák. Azokban az években még elmondhatatlan ajtókopogtató volt egy névkártya.

Utólag be kell vallanom, hogy soha nem kopogtattam egyik névkártyámmal sem sehova. Tetszik nekem az a gondolat, amit egy önéletrajzi könyvben olvastam, hogy „én a hatalomból csak a hatalom lehetőségeiben rejlő gezstusokat szeretem” (Acsay Judit: Hogyan készül a popmenedzser?). S ez így is van. Nem kegyeket kerestem, hanem lebratyiztam azokkal az emberekkel. Ma már sokkal eleváltabb megfogalmazásokat használna az ember, de én még a kilencvenes éveknél tartok, ahol  a bratyizás nagyon is helyénvaló volt. Amint említettem, a diploma meg a zsebembe került, s amikor kiderült, mekkora értékkel bír, felettesem rámszólt, azonnal tegyem el jó mélyre, s elő ne merjem venni, amig ő nem szól. Nem is nagyon szólt. Szó nélkül lépett le, s ebben a szerencsétlen helyzetben löktek engem a pozícióba, legyek szem előtt, és könnyen (el)mozdítható.

Akkor már tudtam, hogy az irodai munkát nem nekem találták ki, még akkor sem, ha kényelmesebb szék jár a funkcióhoz és két telefon, egy fehér és egy piros. Utóbbi narancssárga volt, de milyen jól hangzik, ha azt mondom, piros…

Akkoriban már kacérkodtam New Yorkkal. Véletlenül és ismét csak a szerencsémnek köszönhetően akadtunk a TAROM nagy vörös tengerében egymásra Liviával, aki ajándékba adta nekem New Yorkot. Meggyőzött róla, hogy én oda akarok menni megnézni, s amikor odamentem, megmutogatta nekem, majd magamra hagyott, s nem is vettem észre, beleült a bogár a fülembe. És soha nyugtom nem lett aztán. Úgy ingáztam a kontinensek között, hogy a New York bogár mellett a repülni vágyás bogara is erősebben rám telepedett. Ugyanakkor volt egy nagy bajom is. Éreztem, hogy megfulladok az irodámban. Livia már rég nem volt New Yorkban, én még akkor is odaszaladtam, és ott kuporogtam egy brooklyni albérlet idiótán berendzett szobájában egy idióta lakótárssal, aki anélkül is kellőképpen gusztustalan volt, hogy alsónadrágban grasszálna fel-alá a házban. Odaszaladtam, és nem akartam soha többet visszamenni az irodába. Egy nap megkérdezte tőlem egy fontos ember, barátilag – ezt mondta – és csakis az én érdekembe provokált  jószándékkal, ugyanbiza miért nem veszem fontolóra belépni az akkori (vagy mindenkori?) kormánypártba.

–          Sokkal egyszerűbb lenne minden. És az életed is jobbra fordulna… – tette hozzá vigyorogva, s az ajánlattal, hogy ezt jól gondoljam végig, magamra is hagyott. Sokszor találkoztunk még, de soha többet ez a téma nem került terítékre.

Amikor a légitársaságnak benyújtottam a fel -(vagy le)mondásomat, noha azt éreztem, szabad lettem, bizonyossá vált számomra, hogy örökre szakítottam New Yorkkal és a repüléssel is ezzel a huszárvágással. De azzal is tisztában voltam, hogy különben nem éltem volna túl.

Hogyan lettem légiutaskísérő… (1)


Gina tánti elintézi

Fotó: Dancs Artur

Huszonegy évesen a legfiatalabb alkalmazottja voltam a cégnek

Nehezen. Ha gyorsan szeretném summázni azt a jónéhány történetet, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut annyi idő távlatából, és amit felselegesen nem is szeretnék egyáltalán eldramatizálni, csupán tényszerűen feltárni, az emlékezetemet frissen tartva ezáltal, akkor csak ennyit mondanék, nehezen. Legalábbis nem volt egyszerű. Igaz, senki sem állította hogy az lesz. Én pedig – anélkül, hogy mártírmázba merengetném magam – teljesen belenyugodtam, hogy vannak lények a világon, akiknek minden egyszerűen adatik meg, s vannak mások, akiknek meg valami duplacsavar vagy henderbucka szükségeltetik ahhoz, hogy előbbre lépjenek. Valami miatt sok esetben ebbe a csoportba tartozónak érzem magam, ugyanakkor kétségtelen, és minden fórumon elismerem, hogy rendkívül szerencsés vagyok. Hogy csak a mázlim teszi, vagy az időzítés, esetleg a mind szilárdabb hitem abban, hogy ami velem megtörténik, vagy nem történik éppen meg úgy s akkor, amikor én akarom, az mind valamilyen oknál fogva alakul adott módon, nem tudom, s nem is fontos.

Első alkalommal talán huszonnégy évesen fordult meg komolyabban a fejemben ez a szakma. Arról, hogy mennyire fogalmam sem volt az igazi mibenlétéről, és hogy kifejezetten csak annyit tudtam róla, mint az átlagember, a későbbiekben részletesebben is szólok majd. 1994-et írtunk, és már harmadik éve dolgoztam légitársaságnál. Ez az a pillanat, amikor az ember kezdi elhinni magáról, hogy mindent tud a szakmáról. Főleg, ha beleszámítom gyermekkorom azon éveit is, amikor rajongva bicikliztem ki a város végébe meglesni a naponta kétszer felszálló repülőgépeket. Mindez együtt már elégséges tapasztalatnak tűnt ahhoz, hogy amikor Gina tánti, a TAROM könyvelésügyi revizorja, és kellőképpen bennfentese a légitársaság bugyrainak, eljött kontrollba Szatmárra, és kiülhettem vele a központi parkba egyik este, hogy a város ódon és újabb szépségeit megtekinthessük békésen pihegve és enyelegve egy padon, felhozzam neki a témát. Ilyesféle dolgokat az ember nem feszegethetett szabadon akármikor s akárkivel. Egyrészt, mert senkiben nem szabad megbízni, másrészt mert akár az állásodba is kerülhetett, ha netán – akár cégen belüli – továbblépés gondolata megfogalmazódott benned. Gina tánti azonban valami miatt kedvelt engem, és hiszem, hogy nem csak mert olyan újdonságokat is megmutattam neki a padon ücsörögve, amilyennel ő még nem nagyon ment szembe tisztességes és ortodox hétköznapjai közepette, mint például a szatmári kurvák, akik estére rendesen kirajzottak a korzóra, mialatt mi az élet és a cég nagy dolgairól beszélgettünk. Amikor előálltam az ötletemmel, Gina mama felém fordult, és a szemembe nézett:

–          Minek akarod te ezt? Nem vagy jól, ahol vagy?

Kicsit megszeppentem, és nem is emlékszem, mit válaszoltam, de semmiképp sem lehetett mérvadó. Megeredtem mondani, mintha vizsgán felelnék, s mintha ki kellene töltenem valami időt ezzel. És tényleg nem tudom, minek akartam én ezt. Akkor. Talán mert láttam egy-két akkori ismerősömet, akik egyik napról a másikra utaskísérők lettek, és számomra boldognak tűntek. Akkoriban jelentek meg a cégnél az első férfi légiutaskísérők, ez is egyik oka volt, hogy bennem is mocorogni kezdett az érdeklődés. Meg mert gyermekkorom óta imádtam repülni, és a repülőgépeket is.

És talán ezzel volt a baj ez alatt a húsz év alatt. Az önkifejezéssel. Annyira zárkózott voltam – minden exhibicionistának tűnő megnyilvánulásom ellenére – világéletemben, hogy sohasem tudtam megfelelően.elmondani, ha akartam valamit, miért akarom. Aztán egy adott pillanatban Gina nem hagyta, hogy tovább magyarázzam az óhajomat, csak elővett egy szem savanyúcukorkát a ridiküljéből, s miközben kibontotta, biccentett:

–          Ha akarod, szólhatok fenn a lányoknak… Én megkérdezem neked, mi a helyzet ezzel.

Akartam, persze, hogy akartam, és azt is tudtam, nem ingyen osztogatják ott fenn a kegyeket sem. Ez az állás márpedig elég nagy kegyekre tartott igényt. Hallottam olyan történetről is, hogy adott sztjuárdesz még évekkel azt követően is, hogy beprotezsálták a szakosztályra, minden egyes útjáról valami előre meghatározott „ajándékot” kellett, hogy beszerezzen jótevőinek. Megkértem Ginát, hogy teljesen őszintén mondjon el mindent, amit megtud. És úgy is lett. Egyik este felhívott, és színtelen hangon lényegében ismertette velem a tényeket. Azt éreztem a hangjából, teljesen elhatárolódik mindattól, amit mond, kifejezetten csak az általam kért információkat sorolja fel. Hozzá is tette, ő ennél többet nem tehet, az utat, amennyiben akarom, nekem kell megtalálnom.

Háromezerkétszáz német márka. Ez volt az összeg, amiért be lehet jutni a tanfolyamra. Akkoriban ezért akár három nyugati autót be lehetett volna hozni az országba, igaz, nekem egy sem volt. Keleti sem. És pénzem sem. Semennyi. És nem is úgy nézett ki, hogy, ha dolgozom egy munkahelyen, legyen az egy légitársaság irodája is, fogok majd pénzt keresni. Akkoriban körvonalazódott már, hogy letűntek azok az idők, amikor munkával annyi pénzt lehetett keresni, hogy az gyűljön is, ne pedig csak olvadjon bele a mindennapokba. Nem is tudom, mire számítottam, mert hogy arra nem, hogy szegény anyám képes lesz majd ebben támogatni, az biztos. Ő persze, mindent elkövetett volna, hogy egyenesben lásson végre valahol, de az összeg annyira mesebeli volt, hogy abba még bele sem nagyon akartam gondolni, amit még Gina hozzátett, miszerint bekerülni nem elég… A pénznek folynia kell azután is, licenszvizsgákra a különböző géptípusokra, aztán meg arra, hogy megfelelő járatokra is kapjak beosztást, és ne rohadjak meg valamelyik belföldi járat Antonov-24-esén. Hogy ez alatt pontosan mit kellett volna értenem, nem tudom mai napig sem, Gina pedig nem beszélt róla, semmiképp sem akart ebbe a kényes kenőpénzes dologba belefolyni, nyugdíjazásáig ő már békében és nyugalomban szeretett volna tenni-venni a cégen belül. Talán a majdani „ajándékokat” kellett volna ezalatt értenem mindazoknak, akik „életben tartanak”, azaz a jó járatokra felprotezsálnak, vagy valami egyéb. Lényegtelen. Gina pedig pontosan tudta, hogy nekem nincs pénzem. Hogy utánajárt, mindenképpen nagy segítség volt, még akkor is, ha abban a pillanatban nem így éltem meg. Annyi mindent nem úgy él meg az ember első löketre. Mára már megtanultam tisztelni és értékelni a sorsom döntéseit és eseményeit, mert ha visszatekintek kudarcaimra vagy azokra az esetekre, amiket én aként, illetve esetenként tragédiaként éltem meg, utóbb nyilvánvaló értelmet kapnak a jelen történéseinek és alakulásának tükrében.

Huszonnégy voltam. Úgy éreztem, erőm teljében, és fiatalságom – s talán szubjektív jóképűségem – egyik magaslatán. Valami miatt azonban a környezet és a világ, ami körbevett, betegesen azt sugallta, hogy az idő ellenem dolgozik, és amennyiben most nem sikerül lépnem, akkor soha többet sem. Ügyefogyottan mászkáltam az ég alatt aztán évekig, és álmodozva bámultam a kondenzcsíkot maguk után hagyó gépmadarakat odafenn, és olyan mesebelien távolinak tűnt még az is, hogy egy olyan csudamasinára én egyáltalán betehetem a lábam életem során. Legfőképpen, amikor Mamánál az udvarban hanyatt feküdtem a fűben, és belevesztem a gyep csendjébe és a gondolataim zajába.

Igaz, akkor sehova nem vágytam. Akkor ott volt nekem a Világ.

Következő újabb bejegyzések

Photo by Artur Dancs

My life through my pictures

"Somewhere in northern Italy"

In the footsteps of Elio and Oliver from B to Cremona

ludasmanyi

Hogyan él egy újdonsült vega rádiós 3 kutyával, 2 macskával és 1 megrögzött nikotinfüggő férjjel

Rob Moses Photography

This Camera Life

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: