Hogyan lettem légiutaskísérő… (11)


Esetem a címlapfiúval

. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón.

Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni.

–          Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! – búgott bele Kimberley.

Hazafelé a buszon már az ultramodern, és kifejezetten előrehaladott fülbevalómmal utaztam, és nem kellett sok idő, hogy elkönyveljem, talán jobb is volt nem hallani mindent. Most ugyanis sokkal többet is hallottam annál, mint amit szerettem volna. De ha ez az ára annak, hogy légiutaskísérő legyek, és az a bizonyos Ketola úr repülni engedjen, akkor biza inkébb hallgatózom…

Azt sem tudtam, mit csomagoljak, s hogyan, csak azt tudtam, hogy másfél nap múlva utazom. Azt sem tudtam, hogy hat hét lesz-e a helszinki tartózkodásom, vagy csupán három nap, amíg Mr Ketola eldönti, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre. Mikeyt hívtam, lám, nála hogyan alakul a csomagolás:

–          Hogy mi? Csomagolás?! Tegnap értem vissza New Yorkba, és az éjszaka valahol úgy berúgtam, hogy elvesztettem a pénztárcámat is. De sebaj, ma a követségre kell mennem a munkavállalásit intézni, és majd valamit rendezek a csomagolással is… azt sem tudom, merre vagyok arccal… De ígérem neked, hogy amikor dologról van szó, teljesen megbízható vagyok…

Ezzel nem kerültem bennebb. Mike két éjszakával azelőtt arról számolt be egy hajnali sms-ben, hogy úgy berúgott, hogy nem leli a laptopját és egyik hajnalban magát sem lelte, azaz nem tudta belőni, pontosan hol is ébredt.

Mivel mást nem ismertem személyesen a csapattársaim közül, Emiliot is felkutattam…

–          Csomagolás?… Talán ma. Négy helyre futok dolgozni, de így sem lesz elég a pénzem az októberi lakbért is letenni, anyám postázott valamennyit Dominikából. Jól állok, mondhatom, kellett nekem Amerika. Arról nem beszélve, hogy nekem Schengen vízum is kell az utazáshoz, ami késik…

Megnyugodtam, nem csak az én életem merő zűrzavar, arra következtettem két társammal való érintkezésem után, hogy mindenki élete egy sűrített diliház. Szerettem volna ezen az egészen, csomagoláson, utazáson, ismerkedéseken túl lenni, és elindulni végre valamerre. De egyelőre csak toporgás volt, a nagy bizonytalanság, mi lesz, s hogyan alakul a sorsom, visszaküldenek-e, vagy sem… És ha igen, akkor milyen lesz visszamenni oda, ahonnan magamban én már minden szálat elvágtam. Csakis racionalizmusból hagytam meg a visszamenekülés egérútját, lelkemben én már teljesen szabad voltam.

Shyam vitt ki a reptérre, és lelkemre kötötte, hogy mindenről tudósítsam, és egy pillanatot se aggódjak, mert olyan segítséget kért nekem az ő istenétől, hogy rosszul nem is sülhet el a dolog.

A váróteremben aztán egy zajos társaságra lettem figyelmes, és egyértelműnek tűnt, hogy leendő osztály- és csapattársaim azok. Idősebbek és fiatalabbak, vegyesen. Egyikük a presszó gépét villantotta elő táskájából:

–          Egy tapodtat sem megyek a saját kávéfőzőm nélkül, mondjon bárki bármit… – mondta szélesen gesztikulálva a magas latin fiatalember, akiről kiderült, Eduardo, én meg örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen eszelős. Az én presszóm is a táskámban volt ugyanis. A cég szólt, hogy kivételesen mindenki két-két poggyásszal és kézipoggyásszal utazhat. A leadott csomagok 50-50 fontosak lehetnek. Bőven fért téli ruha, nagykabát – arra gondoltam, hogy Finnország valami nagyon hideg hely, és csak hidegebb lesz, ha kihúzom a másfél hónapot ott. Amikor a második táskát is engedélyezték, én nagyjából be voltam csomagolva, így abba csak mindennapi használatra szánt dolgok voltak euró-megtakarítás végett.

Mikey csak később libegett be. Egy válltáska fityegett a vállán, egykori tanítványomra, Jasonra emlékeztetett.

–          Egész testemben reszketek, de ideértem! Ma reggel körbefutottam a várost, és hétszáz dollárra ruhákat vettem, behajigáltam egy utazótáskába, és itt vagyok. Menetközben megnyiratkoztam, és kimentem a Woodside-ra is, ugyanis épp lejárt az albérleti szerződésem, és ha most úgysem leszek idehaza, nem bérlek másik lakást, amíg vissza nem jövünk.

–          Most akkor hol laksz? – kérdeztem megrökönyödve.

–          Hogy-hogy hol? Sehol – rökönyödött meg Mike is a kérdésemtől – Helsinki. Ott lakom majd hat hétig. Aztán meg majd lesz valahogy.

–          Nem beszéltem Miloval, de valószínűleg vele lakom majd. Akarsz velünk lenni egy hármas szobában?

–          Uhhh, én inkább… tudod, én szeretek csak sodródni az árral. Lesz, ahogyan lesz.

Akkor pillantottam meg Emiliot, az én Milo barátomat a mozgó folyosón érkezni, és felpakolva, mint egy karácsonyfa. Már messziről elkezdett panaszkodni harsányan és amikor ideges az angol szavakat is spanyolul mondja ki, amitől az amúgy is nehezen érthető akcentusa teljesen ellehetetleníti a kommunikációt. Ezekkel az emberekkel csak az a baj, hogy annak ellenére, hogy senki nem érti őket, nagyon szeretnek beszélni. Milo meg lényegében most épp olyan volt, mint egy korabeli filmből pottyant ténsasszony.

–          Hogy miii!? Megmondtam én neki… Még hogy az én-én-én csomagom túlsúlyos!… – harsogte felindultan.

–          Óh, hát nem volt túlsúlyos?…

–          De az volt! Az volt… Na és???? És ha túlsúlyos! Hát, szórakozni megyek én Finnországba? Mulatni? Vakációra????… Nem! Tanulni! Nekik. Náluk fogok dolgozni, azért vagyok túlsúlyos!… Erre meg azt mondja nekem, hogy akkor pláne be kell a szabályokat tartani! Mondom, engem-engem-engem maga csak ne tanítgasson, nekem hat hétig élnem kell. Nekem piperecikkek kellenek, ruhák, étel, sok étel… Megmondtam én neki! Én-én-én nem amerikai vagyok. Én csak épp, hogy ideköltöztem, de finn se vagyok, nekem mindenemet vinnem kell, mert hat hétig nekem-nekem-nekem léteznem kell!

Megfigyeltem, hogy amikor ideges, bizonyos szavakat háromszor ismétel el. Óvatosan megkérdeztem, mennyi is volt végülis hát, az ominózus poggyász. Bár ne tettem volna, mert sipákoló fejhangon folytatta a kotkodálást:

–          Hetven! A másik meg nyolcvan!…

–          Jóságos ég! – csapta össze a tenyerét Mike – Maradt még valami a házadban otthon?… – és kerek szemekkel Emiliora meredt, míg a többiek egy ideig fásultan hallgatták, majd mindenki visszafordult korábbi beszélgetőpartneréhez.

A leghangosabb egy rövidnadrágos, strandpapucsos fekete fiú volt, mint kisejlett a beszédéből, huszonegy éves, és Kaliforniából érkezett, de néha Las Vegas is elhangzott a történeteiben, majd Ausztrália és Új-Zéland is. Xaver, mert valami ilyesmi neve volt egyetlen kézitáskával jött.

–          Nekem mindenem ebben a bőröndben van – mutatott a behorpadt falú, könnyű kis egyéjszakás utakra szánt táskára.

Nagyon vártam, hogy beszálljunk, és ott csendesedjen el ez a lárma. Utazások idején nem szeretem a nagy társaságot, valahogy a magam csendjében megejtett utazásokhoz szoktam. A gépen Mikey ült előttem, mellette egy kopasz úriember, Beny, aki állandóan mind a harminckét fehérített fogával mosolygott. Mellém pedig egy fekete srác került, Winston, akivel úgy éreztem, nem lesz sok gondom az út során.

–          A trolliról hallottál? A sörtrolliról? – kérdezte, és szerettem volna ugyan barátkozni vele, de fogalmam sem volt róla, miről beszél…

–          Tudod, ami megy körbe a síneken – folytatta a nem túl egyértelmű magyarázatot, majd hátradőlt – Én alaposan utánaolvastam ennek a Helsinkinek. Hogy tudjam, hol van. Meg hogy mi van. Nekem a sörtrolli maradt meg.

–          Ez valami villamos?

–          Az biza. És sört szolgálnak fel benne…

–          Óh, meg vagyok győződve róla, hogy sok egyebütt is felszolgálnak sört… – ütöttem el, hogy végre nyugalom legyen.

–          De én a villamoson akarok sört inni! Ez a pláne benne. Városnézés, sör és trolli… Na? Eljössz velem?… Ha nem, nem, én akkor is megyek…

–          Elmegyek, Winston, megígérem. Csak jussunk el addig…

–          Én eljutok, az biztos… Aki jön, jön, aki nem, én megyek… – folytatta Winston, aztán nagy megkönnyebbülésemre elővette hatalmas piros fülhallgatóit és belemélyedt egy akciófilmbe a laptopján. Legalábbis azt hittem… Pár perc múlva éreztem, hogy megbök:

–          El se indulok a saját laptopom és a saját filmjeim nélkül. Meg a sajét zenéim. Az én kis világom… Tudod?… Kell az embernek egy ilyen.

–          Kell. Én is azt mondom…

Nem tudtam, és nem is akartam tudni, Emilio hol ülepedett le, örültem, hogy vacsora után végre csend lett, és kicsit elszendereghettem. Általában kiugrik a szívem az örömtől, amikor Európa felé utazom, és érzem az otthon illatát. Ezzel szemben most csak félelmet, kétségeket és zavart éreztem. Meg azt, legyek végre túl rajta. Utazáson, a kezdeteken, és persze a Ketolával való találkozáson… Nem bírtam aludni. Egykedvűen nézegettem a Két pasi meg egy kicsi sokadik epizódját és egyéb kreténségeket, miközben azon járt az eszem, hogy nem kizárt, pár napon belül ugyanígy utazom majd vissza, lelombozódva és összetört szárnyakkal.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, önmagamra kártékonyabb lényt saját magamnál keveset találhatnék. Olyan szinten képes vagyok deprimálni magam, és olyan mértékben vagyok képes pesszimista lenni saját dolgaimat illetően, hogy sokszor magamat is meglepem ezzel. Kicsit úgy éreztem magam, mint huszonnégy éve, amikor katonának mentem, és néha azt kérdezgettem magamtól: „ – Kellett ez neked? Ülhettél volna békében, nyugodtan…” Aztán a másik pillanatban meg ujjongtam, hogy végre, nem kell hajnalban kelnem, és végre teljesül régi álmom, és repülni fogok. És akkor ismét eszembe villant, hogy ez még távolról sem biztos, és ismét elcsendesedtem. Ilyen felemás hangulatban érkeztem Helsinkibe. A repülőtéren természetesen csak Emilioval volt kis gond, ugyanis a repülőn hagyta az öltönytáskáját, az utaskísérők meg szóltak ugyan neki, de előzőleg leadták a talált tárgyakhoz, ahová különféle procedúrákkal lehetett csak visszajutni. Főnökünk, Hannu, akivel New Yorkban az interjúvolás során találkoztunk, kifogástalan laza eleganciával fogadott, és futótűzként lett bele mindenki szerelmes vagy olyasmi. Kisorakoztunk a repülőtér elé, és Hannu megmutatta, hol van a TOKE, azaz a légiutaskísérő bázis. Onnan szállítottak bennünket a nem túl távol eső Finnair Repülőakadémia melletti lakótelepre, ahol a Forenom lakásokat átvehettük, mint új otthonainkat hat hétre.

A bárkivel való együttlakástól nekem mindenkoron borsódzik a hátam, és minél előbbre haladok a korban, annál nehezebben veszem az ilyen kihívásokat.  Hogy az Emilioval való együttélés milyen lesz, nem tudhattam, de az első órák körvonalazták bennem. Nekiestünk belakni a lakást a hatodik emeleten. Mi voltunk a 141, mellettünk Mike és  egy másik fiatalember, Ian lakott, aki szintén addig úszott az árral, amíg egymásnak maradtak szobatársnak. Mint utóbb kiderült, mindenki közül ők jártak egymással a legjobban. Eggyel odébb pedig hárman laktak, de az idők során olyan kavarodások lettek, hogy soha nem tudtam pontosan, kik is a második szomszédaink.

Csodaszép erdős hegyoldalban voltak a lakásaink, az ablak a távoli város felé, az erkély pedig az erdőre nézett.

–          Na, remek… Kipakoltak bennünket az erdőbe… Meccsoda izé ez… – méltatlankodott egy alacsony feketehajú lány… – Na mindegy, túléljük, csak ital legyen…

Nekem kifejezetten tetszett a környék is, a lakás is. Kicsomagoltunk, és igyekeztünk mindennek helyet találni. Szerencsére, volt szekrény bőven, még a pipereszekrény is elég nagy volt, arra gondoltam, túlzás is nyolc polc egy ilyenben. Épp csak két polcra bedobtam pár apróságot, és miközben anyámmal telefonáltam, szobatársam, aki közben alsógatyára vetkezett és hangosan vinnyogva énekelve járt-kelt a lakásban, ő is berendezkedett. Mikor újra benéztem a pipereszekrénybe, azt hittem, nem látok jól: zsúfolásig tele volt krémekkel, arcpakolásokkal, ezerféle kenceficével. Nem akartam balhét sem ellenségeskedést máris az elején, csak udvariasan kérdeztem meg amattól, jól átgondolta-e ezt a berendezkedést, merthogy teljességében elfoglalta a szekrényt, nekem pedig nem maradt hely…

–          Neked nem is kell – jelentette ki sipákolva – Nekem szépnek kell lennem, és karban kell tartanom magam. Te rendben vagy, de ott nekem mindenre szükségem van…

–          Na de egyszerre? Nem lehet, hogy esetleg csak azt a kenőcsöt hagyd elő, amit éppen használsz?

–          Mindet használom, és punktum. Senki nem szabhatja meg nekem, hány kenőcsöt kenek magamra.

–          Ezt én nem is mondtam…

–          Nagyon helyes. Láthatod, hogy igazam van… – és tovább áriázott, miközben hatalmas adag ruhát varázsolt elő a táskájából, illetve kisrádiót, hangszórókat és miegymást.

Közben a fridzsiderre is sor került. Egy karton doboznyi egydecis italarzenál került elő, mint kiderült egyik utolsó járatáról ijesztette magának viszkitől vodkáig…Ezeket teljesen szét terítette a hűtő egyik polcán. Egy másik polcra szétszórt pár halkonzervet és valami azonosíthatatlan tárgyakat, és bejelentette, hogy mostantól diétán van:

–          Engem már rúgtak ki légitársaságtól, mert kövér voltam, vigyáznom kell a vonalaimra…

Kissé megkönnyebbülve vettem elő a New Yorkból pakolt elemózsiámat, de amikor leültem enni, udvariasságból azért megkínáltam. Nem kellett nagyon ajnározni, odaugrott, és pusztított rendesen. Rosszallóan néztem rá:

–          Nem venném a lelkemre, ha a diétád csorbát szenvedne…

–          Nyugiii – harsogta csámcsogva befelé a virslit májpástétomba mártogatva – finom ez a szar, amit hoztál… te képes voltál ennyi mindent elcipelni? Hahahhaha! Nem lesz itt éhezés!….

Ilyen felütött hanggal estünk, hát neki a hat hetes kiképzésnek Helsinkiben. S amellett, hogy az első „iskolai” nap izgalma kerített hatalmába (utáltam iskolába is menni gyermekkoromban), sokkal jobban aggódtam a szerdán esedékes orvosi vizit miatt. Ahogy Mr Ketola telefonon megígérte, elsőként voltam előjegyezve a vizsgálatra. Ott ültem egy folyosón, ami kórházi folyosóra emlékeztetett. Igyekeztem kedves lenni minden arra elhaladóval, ki tudja, melyikük ez a Ketola… Bennem valami nagyon öreg és barátságtalan, szikár és száraz figuraként élt, aki osztogatja a kegyeket vagy épp megvonja azokat. Ilyen eszementségek jártak a fejemben, miközben ott ültem. Kora reggel kivert a verejték, mert a hallókészülékem nem akart bekapcsolni. Hosszas berzenkedés után jöttem rá, hogy csak az elem merült le benne. Addigra azonban kiment az erő belőlem. Hisz Ketola megmondta telefonon, ne is jöjjek ide hallókészülék nélkül.

Amint ott ültem, és olyan izgatottan vártam, hogy azt hittem, ott kapok szívrohamot, egy címlapfiú jelent meg a folyosón. Magas volt, szőke, markáns arcvonásokkal, huskyra emlékeztető rikító kék szemekkel, és kifogástalan mosollyal. Ha a címlapra retusálták volna se lehetett volna tökéletesebb. „- Ennek bezzeg semmi baja” – futott át az agyamon. Meg az is, hogy nem semmi versenyben veszek részt, ha ilyen kollégák futkosnak itt a folyosón. Bár fogalmam sem volt, ki a címlap gyerek, csak ilyen Miami Beach és Kalifornia mag Hawaii villanások ugrottak be, hirtelen nyár lett a kórházi folyosón. S azon gondolkodtam, ha megúszom ezt a vizitet, és maradhatok, nagyon remélem, hogy ez alatt a hat hét alatt belőlem is ilyen szépet faragnak, mert különben a szégyen ott öl meg.

–          Jó reggelt! – köszönt oda az összes mosolyával a címlapfi.

–          Helló, szépem! – ocsúdtam fel Miami Beachből.

–          Minden rendben?

–          Azt én most nem, csak később mondom meg. Beszéljünk! És nálad? Minden rendben? – kérdeztem vissza.

–          Én is később nyilatkozom… –  kacagott, majd eltűnt az egyik irodában.

Végtelenségnek tűnt minden pillanat, amit ott töltöttem. Több nyár sem sétált át a folyosón, hogy feledtesse a bajaimat, s arra gondoltam, ez a Ketola olyan öreg, az is lehet, az éjszaka megütötte a gutta, és most beteget jelentett…

–          Mr Dancs!… Mr Dancs… – hallottam a nevem mindenfelől… De ez is csak a hallókészüléknek köszönhető, mert csak egy asszisztensnő szólított az iroda ajtajából:

–          Kérem, jöjjön. Mr Ketola, igazgató-főorvos úr már várja önt! – és miután betessékelt az irodába, ő maga kilépett, és becsukta mögöttem az ajtót.

Nem volt elég nekem az én izgalmam, abban a pillanatban azt hittem, menten elájulok. A címlapfiú állt velem szemben szélesen mosolyogva, ezúttal – tetézve a bajt – szemüvegben.

–          Doktor úr?!… Dok-doktor úr!… – habogtam.

–          Kimmo Ketola, beszéltünk a napokban telefonon…

–          Beszéltünk. Nagyon is beszéltünk… – ismételtem még mindig meglepetten.

–          Felteszek majd néhány egyszerű kérdést, és egyszerű válaszokat kérek majd, de előtte kezdjük a vérnyomással!

–          Jajj, ne most mérjük meg! Nekem semmi bajom a vérnyomásommal, de lehet, hogy most magas lenne…

Ketola felkacagott, és intett, rendben, egyéb kivizsgálások jöttek sorban. Aztán mély lélegzet, és:

–          Nos, akkor lássuk azt a fület! Mégegyszer hangsúlyoznám: a funkcionális hallására van szükség. Kezdjük! Kérem, álljon oda, és forduljon a fal felé. Én majd súgok magának.

–          Jaj, súgjon, doktor úr, súgjon csak. Hallom én már a szomszéd teremből is a súgást!… – poénkodtam elmondhatatlan izgalmamat lelpelezendő.

Súgdosás ide, mérőműszerek oda, egy kis ez, egy kis az, és…

–          Rendben, Mr Dancs. Remek. Ön ÁTMENT!

–          Hogy mit? Kérem, ismételje meg!

–          A funkcionális hallása megfelelő. Örömmel látom, hogy a jobb fülére még az átlagnál is jobban hall. Egy év múlva majd újra megvizsgálom, és remélem, semmi gyengülést nem fogunk tapasztalni. Egyszóval a hallásteszten átment. De még a Légügyi Hatósággal egyeztetnem kell. Ők ugyan teljesen rám bízták az ön elbírálását, formalitásként fel kell hívnom őket, és jelenteni. Amint meg lesz a válasz, azonnal jelentkezem. Lehet pár órán belül. Most pedig, kérem, tolja le a nadrágját, és maradjon csak alsónadrágban!

Ezek után nekem már bármit mondhatott, mert úgy teljesítettem, mint egy kiskutya. A nadrágletolásra azért összerezzentem:

–          A habtestemet óhajtja látni?…

–          Óh, hogyne! – kacagott a doki – És a súlyát…

–          Az van…

–          Egyezzünk meg abban, hogy marad ennyiben. Vagy kevesebb. Semmiképp sem több!

–          Doki, én mostmár magának mindent…! Visszaadta az életkedvemet!

Alig értem haza a Forenomba, amikor megérkezett Ketola üzenete:

„A Légügyi Hatóság elfogadta az ajánlásomat, ön hivatalosan is alkalmasnak találtatott a repülésre. És mégvalami: az európai szabályozásba ennek folytán be fog kerülni a kitétel a hallókészülékekről! Gratulálok, és örvendek a kitartásának!

 

Üdvözlettel,

Kimmo Ketola

Repülésügyi Igazgató Főorvos”

Reklámok

4 hozzászólás (+add yours?)

  1. Nyisztor Eva-Maria
    okt 31, 2013 @ 03:54:26

    🙂

    Válasz

  2. Eva Szekely
    nov 01, 2013 @ 02:04:07

    Uf,fellélegeztem….végig izgultam az olvasását, bár tudtam, hogy átmentél, de akkor is 🙂

    Válasz

  3. Visszakövetések: Szansájn-bícs & lasszvegassz | Égből kapott mesék
  4. Visszakövetések: Meztelen férfiak a szálloda előtt, a dokim pink és citromsárgában, meg egyéb izgalmak Helsinkiben | Égből kapott mesék

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

A writer trying to be an author

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: