Hogyan lettem légiutaskísérő? … (9)


Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő…

 

Vörös szőnyeg a 42nd Streeten

Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve

Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallaszi megmérettetésre 2011 telén – ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile – sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem. De leginkább metódusaimmal merültek fel gondok Eloyjal kapcsolatosan. Legjobb tudásomat és bevált kiképzési fogásaimat alkalmaztam az ő esetében is, azonban előfordult, hogy a mécses eltörött, és engem becitáltak a feletteseim, hogy megkérdezzék, mi a helyzet. S ha mondtam, részemről nem sok, legfennebb, hogy a fiatalember kiskakas módjára viaskodik olykor, és nem tartja be az általam megszabott irányvonalakat, nekem abszolute semmi problémám nincs. Kérdezték, avatkozzanak-e be, és jeleztem, erre nincs szükség, kézben tudom tartani a dolgot, és hiszem, hogy rendben lesz minden. És lett is. Eloy ugyanis színjelesre vizsgázott Dallasban, amire roppant büszke voltam, mint arra is, hogy valami sumák húzás nyomán felettesünknek nevezték ki még próbaideje lejárta előtt. A tény hátterére külön nem tartom érdemesnek kitérni, mert nem vág szorosan témába, csak magát a tényt akartam felszínre hozni. Történt ugyanis, hogy rögtön hirtelen kinevezését követően az összes közül éppen őrá bízta akkori vezetőnk, hogy az én személyes éves értékelésemet elvégezze. Nem arra, aki engem is kiképzett és akivel kezdettől fogva folyamatosan egymás mellett dolgozunk, hanem Eloyra, aki épp csak bekerült, a kezem alatt megkapta az alapkiképzést, és el is repült Dallasba, hogy onnan a felettesi székbe pottyanjon vissza minden gyakorlati tapasztalat nélkül, s anélkül, hogy rólam bármit is tudhatna. És Eloy nagyon komolyan vette a kirótt feladatot, mert olyan jelentést írt rólam, amiben legfennebb is csak elégségesnek minősülök. Az elemzést személyesen kell tudomásomra adnia, és megbeszélnie, nekem pedig ellátni aláírásommal, hogy tudomásul vettem. Ezért behivatott az irodájába, és füligvigyor megölelgetett, és felsőbbrendűségi gesztusokkal megtűzdelve előhozakodott a témával:

 

–          A helyzet az, hogy túl szigorú vagy. Ez itt nem katonaság.

–          A munkámat végzem, és ezt elvárom mástól is.

–          Mégegyszer, ez nem katonaság. Elhiszem, hogy nálatok, ott, az európai országokban katonai rend uralkodik, de mi ettől vagyunk itt másak. Mi mosolygunk. Te nem mosolyogsz eleget, bele is írtam a lapodba.

–          Lehet, nem mosolygok eleget, de a problémákat megoldom, a munkámat minden esetben elvégzem…

–          Elvégzed, méghozzá sok esetben pontosabban és jobban, mint bárki más… Lelkiismeretes vagy, de meg kell értened, nem mindenki olyan, s emiatt nem hozhatod őket kellemetlen helyzetbe, mi egy nagy család vagyunk….És a mosoly… a mosoly a fontos.

–          Mosolygok, amikor van, amiért mosolyogjak. A mi kultúránk nem az állandó teljes fogsoros mosolygásról szól…

–          De most itt vagyunk. És mi szórakozni vagyunk itt, jókedvet, derűt árasztani…

–          Nem, Eloy: dolgozni vagyunk itt, s ha megoldottad az utasod problémáit, mosolyoghatsz és lehetsz vidám. Sosem gondoltam, hogy a jól végzett munkám miatt kerülök bajba egyszer, és mert nem tolerálom a hanyagságot.

–          Szigorú vagy. És sajnos, úgy tűnik, ezt a katonai szigort nem fogjuk tudni belőled kinevelni…

–          Te csak ne nevelj engem.

–          Aláírod?… Alá kell írnod, hogy leadhassam.

–          Nem írom. Vagy ha igen, csakis a saját lábjegyzetemmel.

–          Ne hozz kínos helyzetbe. Friss vezető vagyok…

–          Ez érdekel a legkevésbé.

 

A történet az in-flight interjúm kapcsán villant be. Igaz, erre az alkalomra a megfelelő ember késztítette el értékelésemet, Eloy szelleme azonban, amiről bebizonyosodott, hogy betegesen elterjedt a rendszerben, és a Southwest alapértékeit kiforgatva, saját értelmezésben élnek vissza vele funkcióba kapaszkodott kétszínű kisistenek, ott lebegett minden felett. Napokkal Dallasból való visszatérésem után a munkahelyi telefonon kapcsolták nekem a Southwest személyzeti osztályát, ahonnan a – szintén latin származású – rekrúter várakozott, aki az interjúpanelben volt.

 

–          Mindazonáltal, hogy módfelett örültünk, hogy megismerhettünk és valósággal sziporkáztál az interjún, sajnos, ezúttal nem esett rád a választás. Bekerültél ugyan a tizenkettőbe, de mi csak kettőt választottunk ki közületek. Meg kell értened, te jó vagy, nagyon jó vagy, de nekünk a LEGJOBB kell. Ha szeretnéd megtudni, melyek voltak a gyenge pontjaid, szívesen megosztom veled.

Természetesen, akartam tudni, hisz ez volt az első alkalom, hogy lehetőségem nyílt megtudni, valahonnan miért utasítanak éppen el…

 

–          Szigorú vagy. Túlságosan kötődsz szabályokhoz. Ami jó is, de ebben a szakmában sokkal hajlékonyabbnak kell lenned. Számunkra úgy tűnt, kényelmetlen lenne számodra egy szabályt áthágni csak azért, hogy az utast boldoggá tedd.

 

Emlékeztem a trükkös kérdésre, amit azelőtt a földi munkám interjúján is feltettek, és akkor helyesnek minősítették a válaszomat. Úgy tűnik, a válaszok értéke más-más a különféle helyzetekben, még cégen belül is. Ha egy utas olyan szolgáltatást akar tőled ingyen kicsikarni, amiért mindenki más fizet, és neked lenne lehetőséged a szabályt áthágva annak az utasnak ezt megadni, megtennéd-e? És a válaszom, hogy nem tartanám erkölcsösnek, tehát nem.

 

–          Látod, ez a baj. Merev vagy. Igaz, a Jövedelem Menedzsment roppant büszke lenne rád, de egy légiutaskísérőnek hajlamosnak kell lennie áthágni szabályokat az utasa kedvéért.

–          Nem baj, ha én ezt nem így látom?

–          Természetesen, azt gondolsz, amit akarsz. Én meg vagyok győződve róla, ha elgondolkodsz majd ezen, és majd újra jelentkezel, másképp fogod látni. És nagyon remélem, hogy jelentkezel majd újra. Én erre buzdítalak!…

 

Elmondhatatlanul sajnáltam, hogy így alakult, de legalább segített végleg eldöntenem magamban a szakítás szükségességét a Southwesttel, mert arra gondoltam, ha sokáig maradok még ebben a furcsa közegben, magam is el fogom hinni a sok hülyeséget, amivel bizonyos körökben a saját dilettantizmusukat leplezik, átértelmezve egy tradíciókon és szilárd alapokon működő légitársaság koncepcióját. Ugyanakkor sajnáltam is, hogy a Southwest ilyen figurák kezei közt fog felaprózódni, amennyiben nem tesz ellene. Mindezek ellenére is nagyon boldog voltam, hogy eljuthattam ismét Dallasba, hogy megerősített egy újabb tapasztalat, és folytattam a küzdelmet az álmaimért ott, ahol abbahagytam.

Napokon belül a United Airlines reagált egy már elfeledett pályázatomra. Közölték, jónak minősítettek, de angol nyelvű osztályaik már mind beteltek, és csak amennyiben német, orosz vagy mandarin nyelvkategóriában indulnék újra, tudnának figyelembe venni és tovább juttatni.

De az élet felpezsdült újra, pár nap múlva egy rejtett számú hívás érkezett. Csak 00 jelent meg, és úgy gondoltam, jobb, ha hagyom kicsengeni és üzenetet hagyni. Amikor visszahallgattam, örömmel tapasztaltam, jól döntöttem:

 

–          „Kedves Artur, a US Airways személyzeti osztályáról keressük, és alkalmasnak találjuk arra, hogy tovább tárgyaljunk Önnel légiutaskísérői állásunk betöltése végett. Kérjük, mihamarabb jelentkezzen a XYZ számon, hogy folytathassuk a beszélgetést”

 

Ha felveszem a telefont, miközben a bevásárlásból hat szatyorral igyekszem hazafelé a zajos utcákon, talán nem lett volna olyan kiegyensúlyozott a telefoninterjúm, mint így, hogy kényelmesen előkészültem, eldőltem a kanapén, és hívtam a megadott számot. Húsz perces társalgás volt magamról, karrieremről, alkalmasságomról s persze, az orrvérzésig ismételt STAR kérdések is elhangzottak. Pár nap múlva ismét utcán ért a hívás a 00-ás számról, de akkor már felvettem, mert el voltam készülve a második beszélgetésre, amelynek végén a kellemes hangú úriember meghívott az észak-karolinai Charlotte-ba egy személyes beszélgetésre a US Airways vezetőivel. Alig egy hónapon belül már másodszor is eljutottam személyes interjúig. Az előző évek küzdelmeinek fényében már ez is nagy eredménynek számított. Éreztem, hogy mind közelebb kerülök a célomhoz. A US Airwaysről akkor már mindenfelé olvasni lehetett, hogy az American fogja magába olvasztani, amint amaz a csődhelyzetet feloldja. Az igazsághoz tartozik az is, hogy meglátásom szerint az American soha nem is volt csődben, ez is csak valami pénzügyi manőver volt, aminek következményeképp nem kellett a pilótáknak és utaskísérőknek a bérköveteléseit teljesíteniük, ugyanakkor minden idők legnagyobb Boeing-megrendelését tették meg – közvetlenül a csőd bejelntését követően… Tehát tudni lehetett, hogy az American gigantikus cég lesz, és a US Airways pedig beleolvad, ergo, ha valaki a US Airways alkalmazottja, be fog kerülni a nagy rendszerbe maga is. Szóval taktika is volt jelentkezésemben a US-hez, meg a tény, hogy bennem volt a mehetnék, pontosabban a repülhetnék.

Nagyterem, szocializálódás, fecsegés, székről-székre zongorázás, cégbemutató, minden-minden a megadott sablon szerint működött Charlotte-ban is. Majd kaptunk egy percet – se több, sem kevesebb, mint 60 másdoperc – személyes szpícsre, amiben bemutatkozónak kell lennie és a válasznak arra, miért akarsz légiutaskísérő lenni. Erre volt alkalmam készülni, mert a fórumokon ott volt a részletes leírása a US Airways procedúráknak, és megvolt a jól kidolgozott „spontán” éppen 60 másodperces beszédem, aminek végén megtapsoltak, és a bennünket fürkésző 40-50 légiutaskísérő is szorgalmasan jegyzetelt közben, és elismerően bólogatott. Szünetben oda is jöttek páran, és gratuláltak a frappáns és profi bemutatkozóhoz, és volt, aki teljesen meg volt győződve afelől, hogy rövidesen USAir egyenruhában fogok sasszézni fel-alá egy repülőgép folyosóján. Tudtuk mind, hogy a lényeg benn maradni, s ha estig nem küldenek haza, már tuti a siker. Túlélő gyakorlat volt a következő, amit a mi csapatunk megnyert, szerencsére mind tapasztalt és korombéli emberek voltak, nem volt nehéz megoldani a szituációt. Ebéd következett, szocializálódás és nyilván, folyt a jegyzetelés. Egy idősebb utaskísérővel beszélgettem, aki elmondta, hogy 13 éve dolgozik a cégnél, és néhány hete léphetett ki a „tartalékos” kategóriából. A „reserve” státusz a frissen bekerült légiutaskísérőkre jellemző. Vannak cégek, ahol csak 3-5 évig tart kilépni ebből, másutt akár 15-20 évig is tartalékos lehet valaki, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember soha nem tudja előre mikor és hova kell utaznia, sok esetben csak két órával indulás előtt, és akkor a kijelölt bázisán kell lennie útra készen. Ez azoknak nagyon embert próbáló, akik nem ott élnek, ahol a bázisuk van. Amerikában a légiutaskísérők sok esetben egyik országvégből a másikba ingáznak ahhoz, hogy egy nappal szolgálati idejük előtt a bázisra érjenek. Ehhez minden feltétel adott, ugyanis az amerikai légitársaságokon belül egyezmény van arra, hogy egymás légiszemélyzete korlátlanul utazhat akármelyik járaton – a szabad helyek függvényében. Tartalékosnak lenni akkor sem leányálom, de engem most ez sem érdekelt, nagyon bíztam benne, hogy New York megoldható bázis, ugyanis a többség nem szereti, emiatt junior bázis a nagy cégeknél. Azoknak ugyanis, akik nem itt élnek, még egy átmeneti szállást is nehéz megfizetni. New Yorkot a drágaság legendája lengi körül, s aki nem ismeri, nem szereti, az futva menekül még a környékéről is. Nekem ezzel volt a legkevesebb gondom. Bizakodva vártam, mi történik ebéd után, s mikor kerül sor a személyes interjúmra. A meglepetés nem is maradt el. Ebéd után az addig bennünket körbevévő elegáns légiutaskísérők eltűntek, kiszivárogtak a teremből és csak egy személyzetis sietett be és neveket szólított. Mindenki tudja a fórumokról, hogy az soha nem jelent jót. A rekrúter azonban, mintha tudná, mire gondolunk, így szólt:

 

–          Tudom, miket írogatnak a fórumokon, de nem szabad a sok butaságnak bedőlni. Most neveket fogok szólítani, kérem, aki hallja a nevét, szedje össze mindenét és szegődjön a folyosón várakozó csapathoz. Átvonulunk majd egy másik terembe, ahol további izgalmas dolgok várnak ránk. A többiek maradjanak a helyeiken.

 

És sorra szólított bennünket, azokat, akik az imént említett nyertes csapatban voltunk, többek közt. A teremben ülők hitetlenkedve hallgattak, majd mégiscsak elhitték, velünk most csakis valami jó történhet, hisz mindannyian olyan jól szerepeltünk eddig. Volt, aki még oda is súgta:

 

–          De jó nektek, ti már rendben vagytok…

 

És megtapsoltak bennünket. A folyosón várt a hihetetlen: az elegáns légiutaskísérők sorra és egyenként fogtak karon bennünket, és mint valami vallásos szertartáson súgva társalogtak velünk, miközben megindult a menet egy irányba. Faggattak arról, hogyan telt a délelőtt, mi a benyomásunk, tetszik-e a cég bemutatkozása… és egyszer csak a kijáratnál találtuk magunkat. Ott elengedték a karunkat és hangosan valaki ránkszólt:

–          Kérjük, adják le számtábláikat a portán, és jó utat kívánunk!

–          Akkor mi most ki vagyunk rúgva?! – kérdezte döbbenten egyikünk

–          Majd mindenkit személyesen értesítünk 48 órán belül az eredményekről… – válaszolták rezdületlen arccal mosolyogva, mintha épp a világválság végét jelentették volna be.

 

Eredmények? De hisz semmit nem is kérdeztek tőlünk, még csak a papírjainkat sem vették be, hogy belekukkantsanak, azt sem tudják, kik vagyunk… A módszer kétséges volt, de a kijelölt mikrobuszba beszállva teljesen egyértelművé vált a dolog, amint körbenéztünk egymáson. Valamennyien 40-en felüliek voltunk. Amerikában büntetendő valakit neme, kora, vallási és szexuális hozzátartozása, esetleg testi vagy egyéb fogyatékossága miatt diszkriminálni, és ezt nagyon szigorúan követik is. Emiatt tűnt istentelen arculcsapásnak a USAir húzása, s alig bírtunk magunkhoz térni. De ugyanakkor eszünkbe villant, hogy napokkal azelőtt a fórumon valaki már szóvá tette, hogy az interjún csakis a huszonévesek maradtak fenn a rostán, és mindenki azt hitte, az illető személyes sérelem okán ír ilyesmit. Most magunk is érezhettük, valami nincs rendben e téren, főleg, hogy a repülőtérre érkező következő mikrobuszban a harmincasok jöttek. Őket is „átvitték a másik terembe”… Ami igaz, az igaz, 48 órán belül meg is jött a levél, amelyben megköszönik és tudomásunkra hozzák.

Olyan sebességben voltam már, hogy nem lehetett megállítani, és mind erősebben éreztem, hogy valami jó közelít. Ez a „Változás éve” az ezoterikusok szerint is, meg szerintem is itt az ideje a változtatásnak, nem is lepett meg, hogy egy nap ismét American Airlines hírdetés tűnt fel. Időközben nem csak a rezumémat, a Facebook oldalamat, Glasdoor profilomat csiszoltam szakmai szempontból is megfelelőnek, hanem elkészítettem a LinkedIn oldalamat is. Ez az alapvető szakmai profiloldal kollekció, amit fejvadászok, HR-emberek mindenkor átböngésznek, ha valakit keresnek. Ezzel együtt Amerikában ma már sokkal nagyobb hangsúlyt kap egy Facebook oldal s annak tartalma, és bármilyen, az interneten felkutatható, a nevünkhöz fűződő nyom, mint egy leadott és kikozmetikázott rezumé. Személyes megnyilvánulásainkból a rekrúterek semmi perc alatt meg tudják állapítani, mennyi a valóságalapja rezuménknak. Egyik délelőtt véletlenül matattam a LinkedIn profilomban, amikor láttam, hogy látogatóm volt az American egyik menedzsere Dallasból – az AA székhelye is a texaszi városban van. Körülbelül húsz percen belül levelet kaptam az American személyzeti osztályáról, hogy a pályázatomat elfogadták a légiutaskísérői állásra, és most tovább szeretnének velem ismerkedni, mégpedig egy videóinterjú keretén belül. Addigra mindennel el voltam készülve, tudtam az American telefoninterjú minden mozzanatát, ugyanúgy a személyes interjú támpontjait, de videóinterjú… Hamar fellapoztam a fórumot, és igencsak pezsgett az élet, mindenki pánikbaesettem írogatta, hogy miafrancezavideónyavalya?… És mindenki arra várt, valaki majd első lesz, és megosztja, mi is történik.

Körberohantam a várost egy webkameráért, végül a szekrényemben találtam meg a régi, otthonról hozott kamerát, az utasítások szerint felinstalláltam. Forró nyár volt, így boxeralsóban maradtam, csak felülre öltöttem fehér inget és öltönyt, a kamera mögötti falat teleragasztottam puskákkal, és a fórumról már jólismert kérdésekre felvértezve elindítottam a felvételt. A legnehezebb kérdésekre nagyon könnyen válaszoltam, azokra külön készültem. A sors fintora, hogy nem azokat, hanem a legegyszerűbbeket, illetve az arra adott válaszokat rontottam el. Nem is lepett meg, hogy újabb elutasítást inkasszálhattam az Americantól napokon belül.

Mindent egybevetve, intenzív időszakot hagytam magam mögött, amikor végre hazautazhattam szabadságra, és Szatmár unott békéje teljesen kikapcsolta bennem a légitársaságokat. A TAROMhoz is csak azért mentem be, hogy a volt munkatársaimmal enyelegjek, semmiképp nem éreztem semmiféle szakmai kihívást dologban, sem sérülékenységet. Szabadságom alatt csak az Air France keresett még, mint minden nyáron, ha otthon vagyok, mennék-e a Kennedyre dolgozni nekik, de én akkor már csak egyet tudtam: az égbe akarok menni dolgozni, sehova máshová. Annyira nem volt azért rossz a Southwestnél, hogy felrúgjak mindent, és nulláról kezdjek valahol, ahol kétségesebb a jövő, mint ahol jelenleg vagyok.

Bújtam a jólismert honlapokat, és titokban még mindig a Deltára vártam. A jelzések arra utaltak, valami mocorog náluk, ugyanis 2000 új légiutaskísérői állásról rebesgettek suttogva a folyosókon. Emellett valaki azt is tudni vélte, a Deltának sürgősen kell 250 légiutaskísérő New Yorkba most azonnal, és ezért, mivel kevés az idő, a decemberben visszautasított többszázezres kukából guberálnak majd New York-iakat. És úgy is lett. Sorra hallottam ismerőseimtől, akiket velem együtt elutasított decemberben a Delta, hogy most telefonon(!!) keresték őket Atlantából és gyors eljárással interjúra invitálták. Kimberley is kapott levelet, de mint bevált Southwest légiutaskísérő már nem akarta feladni azt, ami a kezében volt. Őt a Southwest Kaliforniába helyezte ki és egy hónap után Las Vegasba költözött, ma már onnan repked, és elmondhatatlanul boldog. Evelynt nem elítettem, de amint elkezdte a kiképzést a JetBlue-nál Floridában, pár nap múlva sírva telefonált nekem. Éppen Miamiban üdültem, kértem, jöjjön le ő is, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, éreztem, komoly tragédia, ami vele történik.

 

–          Az orvosom most hívott. Emlékszel, hetekkel ezelőtt a fejfájásaim miatt New Yorkban orvoshoz mentem, és fekete foltokat találtak az agyamon… Most telefonált az orvos, hogy azonnal utazzam New Yorkba, mert meg kell műteniük.

 

És csak zokogott és zokogott. Persze, nem volt abban az állapotban, hogy elvezessen Orlandóból Fort Lauderdale-be, és mivel már nem volt a Southwest alkalmazottja, nem voltak ingyenjegyei sem repülni.

 

–          Itt kell hagynom a kiképzést, és ha meggyőző papírt hozok a JetBlue-nak, akkor talán későbbiekben mégegyszer elkezdhetem a légiutaskísérői kiképzést…

 

Benne tehát a Delta újabb lehetősége sem hagyott nyomott. Addigra igaz, túl lett a műtéten, és a JetBlue is elfogadta orvosi igazolásait, de a kiképzést jövő év februárig nem kezdheti el. Több ismerős után Marsha is ujjongva jelezte, a Delta szándéklevelet küldött neki. Én akkor sem kaptam semmit. Viszont egyik este lefekvéskor az egyik fórumról valami fura link nyílott, amiben az egyik európai légitársaság hírdetése szerepelt, amelyben New York-i bázisukra keresnek légiutaskísérőket kifejezetten New Yorkból. Ez azért is tűnt kamunak, mert európai légitársaságnak nincs New Yorkban bázisa, jobbára minden légitársaságnak a saját országának fővárosában van csupán. Másrészt felkutattam az adott cég hivatalos honlapját, ahol természetesen nyoma sem volt légiutaskísérői álláshírdetésnek.

Veszítenivalóm nem volt, a hírdetés elég profinak és kecsegtetőnek, és hihetetlenül jónak bizonyult. Válaszoltam rá, és csatoltam is a rezumémet egy az előzőekben jól kidolgozott kísérőlevéllel. Hajnalban dolgozni mentem, és reggeli közben telefonhívás ért egy manhattani számról.

 

–          „ Kedves Artur, örömmel vettük most érkezett levelét. Az álláshírdetés ugyan lejárt, saját hibánk, hogy nem vettük még le az internetről, de amennyiben érdekli a légiutaskísérői állás New York-i bázissal a Finnair légitársaságnál, kérjük, haladéktalanul hívjon vissza bennünket, az utolsó lehetőség az interjúra hétfőn van, ugyanis finn partnereink ezt követően megérkeznek New Yorkba a végső válogatást megejteni, és addig a személyes interjút, az átvilágítását és az úszástesztet is meg kell ejtenünk.”

 

Annyira hirtelen jött az egész, hogy felkészülni sem tudtam, és nem is nagyon igyekeztem. Úgy gondoltam, az elmúlt hónapokban annyit mind készültem, hogy ha ma sincs bennem, ami ehhez kell, úgyis teljesen mindegy. Sosem felejtem el, milyen csudaszép, párás kora reggel volt a tűző júliusi napot megelőzően. Állig kosztümben vonultam végig a divatos 42. utcán, ahol valamilyen parádéra készülve utcahossznyi vörös szőnyeg volt leterítve. Mint annyi más esendő ember, én sem álltam meg, hogy fényképezkedjek le rajta, és úgy éreztem, erőm teljében vagyok, a világ minden pontján imádkozik értem valaki és pozitív energiákat küld felém. Végigsasszéztam a szőnyegen a Fifth Avenue-ig, és meg sem álltam a patinás French Buildingig, amit addig csak kívülről csodálhattam meg. Az interjúm sima volt és egyszerű. A hölgy, akit Valerie-nek hívtak papírról kérdezett feljegyzett kérdésekből intézett hozzám, miközben mosolyogva jegyzetelt. Nem tűnt semmi sem komplikáltnak, valószínüleg akkora adag tapasztalat gyűlt össze bennem, akárhova nyúltam gondolataimban, voltak naprakész történeteim minden felvázolt szituációra. Valami adózással kapcsolatos iratokat is kitöltöttem, s amikor egy paksamétányi irattal elhagytam az irodát, még az épület előtt matatva a telefonommal megérkezett a levél az emeletről:

 

–          „Kedves Artur, gratulálunk, a mai beszélgetésünk nyomán egyértelműen szeretnénk, ha alkalmazottunk lenne. Ennek érdekében néhány további lépésben helyt kell állnia és ezt követően a végső válogatáson finn partnereink színe előtt megjelennie.”

 

Akkor és ott, a Fifth Avenue és a város kellős közepén életem egy új fejezete kezdődött el. Negyven fok körül járt, és rajtam nem izzadt a kosztüm. Boldogan úsztam hazafelé az elmondhatatlan túristatömegben. Mosolyogtam és köszöntem vadidegen embereknek. Mint a könnyed New York-i filmekben szokás. Talán még énekletem is. Első dolgom volt, hogy az egyik európai boltban bevásároltam mindenféle finomságot, és felhívtam Shyam barátomat, hogy érkezem hozzájuk az Ozone Parkba, és számítson rá, hogy kemény ünneplésnek nézünk majd utána.

 

–          Semmi gond, testvérem. Állok elébe. Az egész családommal együtt…

Advertisements

7 hozzászólás (+add yours?)

  1. Nyisztor Eva-Maria
    okt 24, 2013 @ 02:13:29

    vegigizgultam az egesz tortenetet igy kora reggel 🙂

    Válasz

  2. Eva Szekely
    okt 24, 2013 @ 02:35:58

    Artur,olvasva ezt az ujabb tortenetet es amiken keresztul mentel, ujra es ujra azt kerdezem magamtol, nem egy cegnel dolgoztunk vajon_…..mert ami veled tortent (lasd a performace review) ugyan az tortent a parommal is. 20% volt az egesz csapata folot,es meg is PIP-re tettek(performance improvement). Jo parszor fel ment a vernyomasom olvasva ezt a feljezetet mert aki nem ment ilyesmin keresztul talan el sem hiszi.Ha nem velunk tortenik szinte minden, ami veled is tortent,bizony nehezen tudam el hinni. De szivbol orulok hogy most mar jo utan jarsz,es ezentul mar csak jobb es jobb dolgok fognak tortenni korulotted.

    Válasz

    • Art
      okt 24, 2013 @ 08:55:28

      Fura világban élünk, Évám, ez tény. Értékekrõl és értékrendekrõl mindig azt hisszük, mindent tudunk, de akkor az éppen aktuális környezetünk orrbavág…

      Válasz

      • Eva Szekely
        okt 25, 2013 @ 13:51:36

        Ertekrend? Ertekek? Itt ilyesmit nem ismernek, sajnos. Ha probalsz tisztessegesen dolgozni, meg te vagy a hulye! Ha egy szinesboru felkapaszkodik valahogy a vezetosegbe,ott mar tuti neked, mint feher, nincs helyed. Ok ossze tudnak tartani, de nem mondhatnam ugyan ezt rolunk. Ha majd lessz idod,gyere at hozzank is egy meleg barati olelesre! Szivesen fogadunk! Igen jo a tecknika,folek azoknak akik nagyon szeretik egymast, es tavol vannak !

  3. Csutak Zsuzsanna
    okt 24, 2013 @ 10:23:21

    Na, nem tudom mit nyomtam el már megint, de nem baj, csak azt akarom mondani, fiam, hogy elolvastam a dolgokat, és nagyon ontod a történéseket, jól haladsz az írással. Szervusz! Csókok
    Anyus

    Válasz

  4. Art
    okt 24, 2013 @ 12:48:35

    Jejeje! Anyámmal értekezek a blogomon keresztül, éljen a technika! 😀

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

Exploratorius

Old School Film Hack

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: