Hogyan lettem légiutaskísérő… (5)


Isten hozott a családban!

Isten hozott a családban!

Hozzá kell tennem, hogy a Southwest az első jelentkezésemet visszakézből dobta vissza, mint ötszáz megannyi helyről s megannyi alkalommal, ezúttal is egy automatikusan generált levél érkezett. Ezeknek a tartalmát, udvarias körülményességét és tartalmát már nagyon jól ismertem. S megtanultam, hogy semmit nem jelent, azt sem, hogy hülye vagyok, azt sem, hogy alkalmatlan, azt sem, hogy valaki egyáltalán elolvasta a jelentkezésemet. Az amerikai HR rendszerről, pontosabban annak a számomra is jól kiismert részéről később részletesebben is szólni fogok. Most a Southwest. Miután az amerikai beteges bürokrácia útvesztőiben három hónapig kellett alapirataimra várnom, s arra, hogy ismét megszerezhessem a hajtásit – hiszen az európait itt csak túrista használhatja, lakos nem – nagy felüdülés volt, mikor mindenem rendben volt ahhoz, hogy munkát vállaljak. Az csak falvédő-szöveg, amivel az amerikai konzul útjára engedi a friss bevándorlókat a követeségen, hogy „maga teljes körű amerikai, szabadon élhet és dolgozhat az Egyesült Államokban” blah-blah… és azt külön ki is emelte, hogy az útlevelembe ütött vízum egy életre jelezni fogja, de addig mindenképpen, amíg a papírokat megszerzem kiérkeztemkor (és ők jól tudták, milyen hosszadalmas lesz ez), hogy jogom van azonnal munkába állni. Ezt Amerikában senki sem gondolta így, a munkaadók legtöbbje ennél a pontnál el is vágott. Amikor minden személyes iratom megvolt, foghattam hozzá a jogsi megszerzéséhez (lásd Levelek New Yorkból), de az is hetekbe tellett. Nem, mert nem tudtam vezetni, hanem a bürokratikus ügyintézés miatt. Márpedig légitársaságoknál elsődleges követelmény a hajtási. Kétségbeesetten magyaráztam a Delta Airlines állásbörzéjén az ajtónálló aktakukac alkalmazottnak, hogy én tudok vezetni, itt az európai jogsim, de én reptéri ügyfélszolgálatra jelentkezem különben is, nem sofőrnek, szemrebbenés nélkül utamat állta, hogy be sem mehettem a rendezvényre, hogy valakit is láthassak a légitársaságtól. Sok időre rá  tudtam meg, hogy igazából ilyen rendezvényen nincs is ott senki mérvadó adott cégtől, hanem a munkaelosztó központok irodahuszárai slappognak ott hegyesorrú cipőkben és féldrága öltönyökben, és papírokat tologatnak ide-oda veled együtt, és tizenhat irodában megjáratnak, hogy minden alkalmazottnak az épületben meglegyen a bére aznapra, majd odatesznek, hogy lépj be a Delta (vagy az, ami) honlapjára, és jelentkezz az állásra magadnak. S akkor legszívesebben seggberúgdosnád magad, hogy emiatt egy teljes napot elvesztegettél az életedből, hisz jelentkezni otthonról, a fotelből is lehet, sőt meg is tetted már. Nem kosztümben, fehér ingben, hanem alsógatyában.

Amikor az első visszautasítást megkaptam a Southwesttől, nem adtam fel, teljesen felpezsdült a légitársaságok álláshirdetési oldala, és sorra jelentkeztem mindenfelé. Sokáig semmi sem történt. Aztán egy héten belül négy levelet is kaptam, amiben mindben gratuláltak nekem, s mindben örömüket fejezték ki irántam, s mindben kilátásba helyezték a telefonos faggatást majd egy személyes találkozást. A Spirit Airlines-t egy a LaGuardián tett látogatásom során jegyeztem fel magamnak, és amikor az interjúra kirittyentve belibegtem a reptér vendéglőjébe, nem is volt sejtelmem róla, hány napot, hajnali órát vagy késő éjszakát fogok itt sírva-nevetve még eltölteni az Asian Chao japán étterem vagy az Angelina büféje előtt. Tetszett nekem a LaGuardia, mert otthonosabbnak tűnt, mint a JFK, és semmit sem tudtam akkor még arról, hogy a világ legrosszabb reptér termináljainak egyike a rangsor tízes listájánank az élén.

Egy Larry nevű fickó és két kinyalt fehérnép, egyikük valami-baum Sandy ült körbe egy  kisspájznyi rendetlen irodában egy kisasztalt. Hármas csoportokban hívtak be bennünket a folyosóról, és Larry kezdte is:

–          Ne vesztegessük egymás idejét, ez egy légitársasági állás. Akinek nincs munkavállalási engedélye az USA-ban és hajtásija, az most álljon félre, és haladjunk.

–          Kedves uram, nem vesztegetném az idejét, de már az elején elmondanám, hogy tudok vezetni, s erről ősidők óta igazolásom van egy európai hajtási igazolvány formájában. Az amerikai vizsgát is letettem, de, mint tudja, a bürokrácia miatt ezt csakis akkor kaphatom meg, ha a postásunk, aki sánta, kikézbesíti majd. De gondolom, ez nem okoz problémát, hisz tizenhárom éves tapasztalatom van a szakterületen, és erről mindenféle elismerő okiratok vannak, s az állás, amire jelentkeztem, ügyfélszolgálati munka…

–          Köszönöm, uram, – biccentett Larry, és láttam, hogy gondolatban már elvágott, de azért Sandy valami-baumhoz fordult – és mi sem vesztegetjük az ön idejét ennél tovább, igaz, Sandy?

–          Nos, amint megvan a New York-i jogosítványa, keressen meg, és ha valahol el tudjuk helyezni, akkor majd minden tőlünk telhetőt megteszünk érte – és egy névkártyát adott, majd kitessékeltek.

Azon a héten a Southwest és az Air France hívott még, és roppant kecsegtető ajánlatokat tettek, majd meghívtak a személyes beszélgetésre a telefoninterjú után. Ugyanakkor egy számomra ismeretlen, de szintén a LaGuardián összeszedett légitársaság, az AirTran is jelezte, hogy meghallgatna, ha még érdekel a dolog. S megtanultam, hogy mindig minden érdekeljen, akkor is, ha nem, mert sosem lehessen tudni.

Az AirTran egy sok-sok oldalas kitöltendő iratot küdött át, formanyomtatványakat, kérdőíveket, jelentkezési lapokat, órákat dolgoztam rajta, elküldtem, és vissza is hívtak, hogy hűha, meg nahát, és hogy borzasztóan szeretnének látnai, s majd hívnak az interjú dátumával. Soha többet nem hívtak engem többet az AirTrantől, azaz még egyszer, sok év múlva, s az sem erről szólt, de arról a megfelelő időben szólok majd…

Ezen közben a Deltához minden héten jelentkeztem, szinte minden számomra ismerősen hangzó városba, de főleg a környéken vagy Floridában. És a Delta rendszere ugyanolyan következetességgel – és persze olvasatlanul – küldött el az anyámba, azaz nem: utasította vissza minden jelentkezésemet.

Az Air France elegáns manhattani irodájában megilletődve suhantam elegáns öltönyömben és az egyetlen ehhez hordható, még otthonról cipelt cipőmben. Ismertem sok légitársaság manhattani irodáját már. Egyszer az Egypt Airnél is jártam, akiknél remekül éreztem magam, de ennél többre nem jutottunk, talán a legmesszebb egy dél-afrikai légitársaság fejvadászával mentem el, aki az akkor New Yorkban frissen megtelepedő Arik Air Kennedy-i állomására keresett személyzetet. Én ügyfélszolgálatra jelentkeztem, de ők légiutaskísérőket és menedzsert kerestek. Steve hetente kétszer is felhívott, és mindenképp menedzsert akart belőlem csinálni a JFK-n, de én ettől olyan pánikba estem, hogy elkezdtem szabadkozni. Mondtam, hogy nekem elég a kicsi is, mire kinevetett s azt válaszolta, hogy a rezumémból és a velem vitt sok beszélgetésből is jól látja, belőlem nagyszerű menedzser lenne, de ha nem akarom, akkor békén hagy, s amikor lesz pozíció ügyfélszolgálaton, megkeres. Nem keresett meg, de nem is bántam.

Az Air France és a Southwest interjúim egymást követő napokon voltak, előbbi a Times Square mellett, a másik meg a LaGuardián. Nancy ajánlásából és további levélváltásainkból tudtam, hogy ha a Southwest összejön, az nekem főnyeremény, de az én szívem még mindig inkább az európai cég felé húzott. Nagy reményekkel vonultam hát be az interjúra a franciákhoz, akik asztalhoz ültettek bennünket, talán tizenöten lehettünk, jó benyomást keltő adatokat közöltek velünk az Air France – KLM – Delta trojkáról, s nem felejtették a Lacroix egyenruhákat is megemlíteni. Majd kiosztották a dolgozatokat. Ugyanis kiderült, dolgozatot kell írni. Mindenre készültem, csak arra nem, hogy matematikai fejtörőket és szöveges példákat kell megoldanom, az én angol tudásom messze elmaradt ettől a szinttől, pontosabban a matematikai szakszavaktól illetve attól a szókincstől is, ami ahhoz szükségeltetett volna, hogy az angol szinonima-tesztet sikeresen elvégezzem. Soha senki egy hangot nem kérdezett tőlünk légitársaságról, repülőjegyekről, tarifakonstrukciókról, procedúrákról, szabályokról, nemzetközi légügyi szakismeretekről – amiben talán nehezen tudtam volna alulmaradni. A matematikai és szinonima tesztben simán rámvert a többi versenyző, s nem is csodálkoztam, hogy elsőnek szólítottak, s köszönték meg, hogy eljöttem, de sajnos nem folytathatják velem a barátkozást. Soha nem nyugodtam bele, s évekkel később is minden pályázatukra (ami egy ideje már nem papíron, hanem elektronikus formában zajlik) jelentkeztem, s annyira tökéletesítettem magam, hogy minden alkalommal eljutottam az interjúig, s akkor mindig mosolyogva visszamondtam. Ez viszont – talán szakmai büszkeség okán – nekem nagyon sokat jelentett. Legutóbb most két hete kaptam egy kedves levelet az Air France-től, személyre szóló felkérés volt, fogadjak el egy állást a JFK-n tőlük. Történt ugyanis, hogy a sok passziózásom nyomán a céggel, nyoma maradt a jó eredményeimnek a rendszerben (megintcsak bátyám jut eszembe) és úgy találják, nagyon alkalmas lennék arra, hogy az Air France kötelékében teljesítsek szolgálatot. Válaszoltam is Nicole-nak innen, Helsinkiből, s elmondtam, mekkora megtiszteltetés ez számomra – megtanultam, nem szabad semmiféle ajtót becsapni magunk előtt vagy után, akkor sem, ha tudod, soha nem fogsz ott belépni, mert az élet olyan fordulatokat vehet, s olyan váratlan helyzetekben futhatsz bele emberekbe illetve cégekbe, illetve csak a saját múltad cselekedeteibe, hogy jobbnak látom ma már mindenben nagyon óvatos és diplomatikus lenni. Ennek ellenére azt is jeleznem kellett a kedves francia lány megkeresésére, hogy boldog vagyok ott, ahol vagyok, s ha majd egyszer úgy adódik, hogy ismét a nagyszerű és tiszteletreméltó Air France számításba jöhet karrieremben, minden bizonnyal jelentkezni fogok, és utalni fogok kedves megkeresésére.

No, de a jelenből még vissza 2009-be, mert a Southwest interjúm következett, amire teljesen berekedtem s hangszálgyulladásom lett, megszólalni sem bírtam. Egész nap az Air France interjú itán s majd éjszaka is forró teával és gyógyszerekkel kezeltem magam, Mari is igyekezett mindenben segítségemre lenni, főleg forró húslevessel és elmondhatatlanul rossz, de hatékony hagymateával. Gondoltam, ha most nem leszek sárgaságos ettől a bűnrossz italtól, akkor megúszom ezt az életet valahogy…

Másnap már sikerült kiherregnem pár hangot a torkomon. Úgy mentem interjúra a Southwest Airlines-szal.

Egy semmilyen kis figura ült velem szemben, aki ugyanakkor nagyon udvarias és kedves volt, mint kiderült a New York-i állomás főnöke a Southwest részéről, míg mellette egy mosolygós, ugyanakkor hűvös rekrúter ült, akivel a telefoninterjút intéztük. Neki papírja volt a kérdésekkel, Paulnak meg csak tekintete, amit rámszegezett és bíztatóan kérdezni kezdett. Pár mondat után kiderült, hogy az ember roppant intelligens és sok ponton vagyunk egy hullámhosszon, adott pillanatban azt is sejteni véltem, jó úton halad az interjúm. A nő, akit Dawnnak hívtak sokszor szakította félbe beszélgetésünket, amikor Paul a kommunizmusról és a vízumlottóról faggatott meg a kelet-európai helyzetről. Dawn olyankor visszatérítette a beszélgetést mindig a száraz előre megírt kérdésekre, amelyek a „mondj egy példát arra, amikor…” kategóriából valók voltak, s mindenhol, minden interjún ugyanazokat kérdezték. Nem okozott gondot azokra válaszolni, hiszen bejáratott és jól kidolgozott sztorijaim voltak. S még csak hazudnom vagy túloznom sem kellett, mert mind általam megélt történetek voltak, egyedül csak az angol tudásom szintje szabott akkor még gátat, hogy ne keveredjen ki egy one-man show belőlük.

Majd félórát csevegtünk, és amikor felálltak, s megköszönték, hogy eljöttem, ijedten néztem Paulra: de a diplomáimat nem akarják látni, ne adjam oda a paksamétát a papírjaimmal, amit izzadtra szorongattam itt, vagy a jogosítványomat, merthogy kész lett az is, igazi, New York-i…? Egymásra néztek, majd Paul szólalt meg:

–          Éppen eleget tudunk már rólad ebből a beszélgetésből. Nekem nem papírok kellenek ide, hanem emberek, akik úgy szeretnek dolgozni, mint ahogyan te is. De ha nagyon akarod, hagyj egy másolatot azokról papírokról lenn a szupervizoroknál, Deborah majd foglalkozik veled. Jogosítvány meg minek? Mi nem sofőrnek akarunk ide téged – és barátságosan megveregette a vállam.

A válasz nem hangzott el, csak az, hogy majd a Southwest személyzeti osztálya fog keresni napokon belül a döntéssel. Lementem, és egy babaarcú nővel találkoztam, ő volt Deborah, s miközben kikísért, elköszöntem attól a kedves idősebb hölgytől is, aki a check-in pultban végezte a munkáját kiegyensúlyozott ragyogással az arcán, s aki korábban eligazított az interjú helyszíne felé. Megkérdezte, hogy ment az interjú, majd bemutatkozott:

–          Kathleen Corwin, de szólíts csak Kathynek, remélem, lesz alkalmunk együtt dolgozni itt!

Nem is tudom, megköszöntem-e valaha is Kathy barátnőmnek, hogy akkor reggel olyan megnyugtató bíztatásban részesített. Sablonosnak tűnhet, de Amerikában az emberek nem barátkoznak ilyen könnyen, s én tudtam, milyen sokat jelent ez a bíztatás ott és akkor egy rangidős – esetleg leendő – kollégától.

Deborah munkaideje épp lejárt s ugyanazzal a busszal jött el a reptérről, amivel én is. Ott beszélgettünk, és megdöbbenve tudtam meg, hogy 28 éve dolgozik a cégnél, és akárhogyan is osztottam-szoroztam az éveket, nem hittem el, hogy ez a csinos nő olyan idős lehet. Megnyugtatott, hogy ha Paulnak tetszett, amiket mondtam az interjún, akkor fel leszek véve, és hogy ez egy nagyszerű munkahely, amennyiben igazán szeretnék dolgozni. Mert munka az van.

Halloween hétvégén ünnepre készült a város. Addigra minden tartalékom elfogyott s már odahaza az anyáméi is, aki onnan próbált még kis pénzt szerezni nekem a kezdeti hónapok túlélésére, ahonnan csak lehetett. Azokban a napokban döntöttem el, hogy ha a születésnapomig, november 10-ig nem sikerül munkába állnom, akkor… komoly döntést kell hoznom az ittlétemet illetően.

Ugyanazon a héten, amikor ez az interjú megtörtént, előtte egy másik helyre is elmentem. Ha már azt mondom, hogy azt csinálnék, amit szeretek is… hát a fánkot nagyon szeretem. Szívesen csinálnék fánkot is. Viccesen hangzik, de így is gondoltam. A vendéglátózás is mindig érdekelt, de New Yorkban, ahol ez komoly szabályokhoz van kötve, s mivel a város több, mint fele vendéglátózik, nagyon nehéz bekerülni ilyen helyre. Viszont egy  békés kis Dunkin Donuts üzletben miért ne lehetne jól meghúzódni, s pénzt keresni, amíg az embernek valami egyéb be nem jön?… A Times Square mellett a 40. utcában kellett találkoznom Mr. Friedmannel. Bementem a kis üzletbe, ahol tisztaság, rend és finom kávéillat volt, és ott sorakoztak a fánkok a kirakatban. Az eladólány indiai volt, s kérdezte, mit szeretnék, mire mondtam, hogy Mr. Friedman ejsze vár rám. Na, ha vár, akkor mehetek is fel, mosolygott a lány, miközben a feljárathoz vezetett. Egy az utcára néző irodában találtam magam, egy tiszteletreméltó íróasztal mögött iratokba feledkezve ült hatalmas bőrfotelben az ősz öregúr. Bemutatkoztam, és intett, foglaljak helyett, és meséljek magamról. Közben a semmiből előkapta az emailen postázott önéletrajzomat, és böngészte, miközben szigorú, de mégis barátságos tekintetével néha rámnézett, hogy jelezze, nagyon is követi, amit mondok.

Végighallgatta a történetemet, néha rákérdezett erre vagy arra a rezumémból, ami tele volt tűzdelve légitársasági referenciákkal, médiabéli tevékenységekkel, nyelvtudással, s annyi minden mással, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amiért most épp ott vagyok.

–          És te fánkot akarsz sütni?… És kávét árulni az én kicsi boltomban?… – kérdezte, bár inkább kijelentette, mintha magában beszélne.

–          I-igen. Úgy érzem, meg tudom csinálni – makogtam, mert teljesen a hatása alá kerített az impozáns ember.

–          Meg tudod csinálni… – kacagott fel. – Meg. Nem is kétlem. Bár, elárulom neked, nem olyan egyszerű ez, amilyennek látszik. Ez egy szakma. Nem is akármilyen. Nekem az kell, hogy ötletes, munkaszerető legyen az alkalmazottam. Nekem minden alkalomra találja ki, hogy a klasszikus dekorációjú fánkok is meglegyenek, de mindig valami új is legyen. Én azt nagyon díjazom. Itt éjszaka kell majd bejönnöd dolgozni, és kitanulni ezt a mesterséget a szakikkal, akik ezt nagyon tudják. Nem kockáztathatom a bolt forgalmát azzal, hogy nappal tapasztalatlanul odaállítalak.

Felderült az arcom, és izgatottan bólogattam mindenre, és el is képzeltem, milyen jó kis dolog lesz ez. Az öreg azonban nem igényelte tőlem ezeket a biccentéseket. Miközben a kezében tartotta az életrajzomat, és hozzám beszélt, az volt az érzésem, mindent tud rólam, sőt, még a gondolataimat is látja. Szatmárra is kitért a lapot bámulva, s mondtam, igen, ott születtem, és éltem le eddigi életemet. Bólogatott elmerengve, de semmit nem szólt, csak hosszan elhallgatott.

–          Mikor tudnál kezdeni? – kérdezte aztán.

–          Holnap.

–          Nekem nem kell, hogy holnap kezdj. Ráér. Nekem ráér novemberig is. Ha akarsz kezdeni. De tudom, hogy te más akarsz. Te itthagysz engem, amint egy légitársaság megneszeli, hogy itt vagy, és munkát keresel. Nekem sok üzletem van. Most nyitok újabbakat Chelsea-ben és a Hell’s Kitchenben. Nagyszerű környékek azok Manhattanben, kemény dolgok kellenek oda. Én belőled üzletvezetőt is faragok. Csak a szakmát meg kell tanulnod. Ahogy mondtam, éjszaka. Bejössz, és tanulsz. Minden csínját-bínját ismerned kell a fánknak ahhoz, hogy üzleteket vezess.

–          Persze! Persze, uram! – ragyogtam fel, és nagyon boldog izgatottság töltött el.

–          Itt van. Én most neked nagy örömmel készítek egy jelszót a rendszerünkhöz. Lépj be, ha hazamégy, és kezdd el az elméletet tanulni. De ne siesd el a választ. A te helyed a légiközlekedésben van, és én ezt nem vehetem el tőled. Ha azonban visszajössz, és azt mondod, hogy ezt akarod csinálni, akkor én azt komolyan is fogom gondolni. Most pedig menj. Mondom: jól gondold meg. S ha úgy döntöttél, gyere vissza.

Ez a beszélgetés röviddel a légitársasági interjúk előtt zajlott. November meg, és a magamnak szabott határidő is ezzel rohamosan közelgett. És nem jöttek válaszok a légitársaságoktól, vagy ahonnan jöttek, csakis elutasítások.

Október 30-án, pénteken délelőtt szólalt meg a telefon. Dawn hívott Baltimore-ból, a Southwest személyzeti osztályáról:

–          Gratulálok, Artur, a Southwest Airlines hivatalosan is szeretné felajánlani számodra az állást a New York-i LaGuardia repülőtéren az ügyfélszolgálaton. Kérlek, válaszolj igennel vagy nemmel, hogy elfogadod-e.

Abban a pillanatban megfordult velem a világ, és alig jött ki a hang a torkomon, amivel az igent elrebegtem.

–          Csak szólni akartam még ma – tette hozzá kacagva – hogy élvezd te is nyugodtan a Halloween Partyt. Isten hozott a Southwest családban!

Azonnal levelet írtam Mr. Friedmannek, és megköszöntem az emberségét, és egyúttal tájékoztattam életem alakulásáról is. Anyámat pedig születésnapján talán az akkor adható legszebb ajándékkal köszönthettem: elindult az életem az idegen földön.

Az átvilágításom a légitársaság részéről majdnem két hónapig tartott, amit újabb két hónap átvilágítás követett a New York-i légiközlekedési hatóság részéről is. Igaz, ezalatt már elkezdhettem a kiképzést a Southwestnél. Ismét nyakamban fityegett az igazolvány, és amikor Paul kivitt a repülőgép standok alatt berendezett irodájába, és csodaszép óriásmadarak kerekei, szárnyai közt botorkáltam, mélyet szippantottam a kerozinnal teli levegőből, és elárultam Paulnak:

–          Sosem hittem, hogy valaha még ezt a levegőt fogom szívni!

Mosolygott, de nem szólt egy szót sem. Amikor az irodájába érve alá írtam a munkaszerződésemet a légitársasággal, felállt, kezet fogtunk, és ezt mondta:

–          Megnyerted a lottót egyszer. Most én segítek neked, hogy nyerd meg másodszor is. Kezdődjön el a te amerikai álmod is, isten hozott a Southwest családban!

Advertisements

3 hozzászólás (+add yours?)

  1. Nyisztor Eva-Maria
    okt 13, 2013 @ 15:55:05

    Draga Art ! Olyan meghatoan zartad ezt az irast.Beparasodott a szemem,
    tudod-e ?

    Válasz

  2. Eva Szekely
    okt 13, 2013 @ 19:26:48

    Jo volt olvasni ezt a reszt is. Van az ember eletebe olyan is hogy nem szivesen akar vissza emlekezni dolgokra. Neked sem volt konnyu de mostantol csak felfele fogsz menni!

    Válasz

Hozzászólás a mai meséhez:

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

byclarkellis

"I would never want to belong to any club that would have someone like me for a member."

August MacGregor

Celebrating Sensuality. Intended for mature audiences, 18 and over

Living to help other disabled people, and people in need, Change the sign!! And Earth

I been online since 1994. I seen the internet at its finest. Then the World joined and fucked it up

Rob Moses Photography

This Camera Life

Ray Ferrer - Emotion on Canvas

** OFFICIAL Site of Artist Ray Ferrer **

tutorials4view

Watch free tutorials in Full HD (1080p) quality video tutorials, sorted by subjects, like: Photoshop, Gimp, Facebook, Torrents, Windows 7, Windows 8, Windows 8.1, Viruses and malware removal ( like ask,com, vqo6, Babylon ) and more and more.. If you like our tutorials and guided, please SUBSCRIBE to out channel at: http://www.youtube.com/user/ShaiSoft - tutorials4view.

joeseeberblog

This WordPress.com site is the cat’s pajamas

Igy neveld a (kis)Sárkányod!

Mona, Bence és Gergő, avagy hogyan élünk Mi :)

turosll

The greatest WordPress.com site in all the land!

Heather Poole

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

aranytalicska

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

M O N D A T

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Feriforma

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

fotótanú

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

urszu2b

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

káfé főnix

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

Dancs Artur: Levelek New Yorkból

Egy légiutaskísérő pazar és szubjektív eszmefuttatásai

%d blogger ezt kedveli: